Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Senza padre

Senza padre

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Traviata május 18-án visszatért Genovába. Az operának 1855 óta ez a száz-huszonharmadik (!) új produkciója a kikötőváros színházaiban. A szerencsés liguriaiak az elmúlt másfél évszázad szinte valamennyi jelentős olasz művészét megcsodálhatták a mű főszerepeiben. Kíváncsi voltam, mi maradt mára az egykor mindenkinél vájtfülübbnek tartott olasz premierközönségből. Vajon csakugyan heves-vérűek, ókonzervatívok és úgy értenek a voce varázsához, mint senki más?

Az rögtön kiderült, hogy nem sok újítást tűrnek el a színpadon: Jean-Louis Grinda rendező egy rövid némajátékkal indította az előadást. Violetta egy bordélyházban haldoklik, mígnem Grenvil doktor elixírje megajándékozza még egy lehetőséggel. Nagyjából fél perc után unta meg a közönség a pantomimet, és kezdte morogva követelni az előjátékot. Nagyjából ez volt a rendezés legmerészebb pontja. A felvonás kezdetekor kupleráj falai oldalra húzódnak, s ott is maradnak egészen az utolsó felvonásig, amikor is megint összezárnak, jelezvén, hogy Violetta voltaképpen sohasem szabadulhat múltjától. Grinda kevés dolgot tett hozzá a Traviatához, ami ne ismernék Zeffirelli vagy Willy Decker produkcióiból. Az előadás az Opéra de Monte-Carlóval koprodukcióban jött létre, valószínűleg az ottani intimebb térben jobban otthon volt a produkció, mint a Teatro Carlo Fenice hatalmas színpadán. Kérdés, hogy a rendező – aki egyben a monacói színház igazgatója – mennyire vett részt a genovai színpadra állításban. A pememieren nem mutatta meg magát  a közönségnek..
Az előadás központjában – nem meglepő módon – Violetta figurája állt, akit Mariella Devia alakított. A hazánkban szinte teljesen ismeretlen koloratúrszoprán áprilisban töltötte be hatvanötödik életévét. Ez már nem egy fiatal kurtizán kora. Ennek ellenére csodálatra méltó, hogy Devia hangja szinte érintetlen, az I. felvonást záró Esz-t elképesztő magabiztossággal tartotta egészen a függöny legördültéig. De énekében nem ez a legizgalmasabb. Hihetetlen technikai tudásnak van a birtokában, hangja mindig él, muzsikál. Valami ilyesmi lehetett az egykori legendás bel canto, melyet talán Olympia Boronat óta nem művelt senki ilyen tökéllyel. Mindemellett Violetta alakítása egészen új színt hozott a szerep értelmezéstörténetében. Szakít mindenféle romantikával, Marie Duplessis, alias Marguerite Gauthier könnyfakasztó, negédes kaméliás hölgyével. Ez a Violetta már nem akar élni, a doktor felpumpálja annyira, hogy a báró kedvét lelhesse benne még egy ideig. Mindez azonban a lánynak semmit sem jelent, szeme végig üres, nem itt jár. Nem hiszi el igazán Alfredo szerelmét sem, az öreg Germont sem érne nála célt, de egyszer csak megpillantja a kertben Alfredo Kate Pinkertonként várakozó húgát. Az ablakon túl áll egy ifjú hölgy, aki még élhet egy olyan életet, ami Violettának sosem adatott meg. Ezért mond le mindenről. Neki az áldozat már semmi. Éppen ezért elképesztően szépnek és őszintének hatott a „Dite alla giovine” kezdetű részt. A bálban Violetta nem fetreng a földön keresztül, hanem távozni készül és egy lépcső tetején énekli végig a finálét, mindenki feje fölött. A málló falak az utolsó képben tulajdonképpen Violetta valódi életterét jelzik, melyet csak néhány álomszerű pillanatra hagyott el. Nevetve tépi össze az öreg Germont levelét, hogyan is hinne neki? Alfredo visszatérte sem katarzis, Violetta már a halált várja, nem a szerelmet. Az sem késik sokat, egy függöny mögött urak hívják magukhoz a lányt, az egykori kedvesei, de már nem ér el a karjaikba. Hogy a kegyetlen, lecsupaszított és nagyon 21. századian pesszimista alakítás aprólékos rendezői mestermunkából fakad, vagy abból, hogy Devia elsősorban a hangjával varázsol, a színpad iránt közömbös, egyetlen előadás alapján nem állapítható meg. Akármiben is gyökerezik a titok, Violettájának üres tekintete semmiben sem különbözik azoktól a fekete, fehér és tarka lányokétól, akik Genova ősi sikátoraiban ma is ugyanúgy árulják a testüket, mint egykor dédanyáik.
Violetta: Mariella Devia
Francesco Melit csak néhány pillanat választja el, hogy kiváló énekesből világsztár legyen. Annak ellenére, hogy hangja lírai és minden regiszteren gyönyörű színben szól, hatalmas és kiegyenlített. Ritka öröm egy olyan tenoristát nézni, akinek éneke alatt nyugodtan hátradőlhet az ember, mert tudja, hogy minden hang magabiztosan meg fog szólalni. (Genovában is húzás nélkül játsszák a Traviatát, úgy tűnik a művek csonkolásának barbár szokása arrafelé is kiveszőben van.) Alfredója közel sem olyan izgalmas alakítás, mint Devia a címszerepben, sármos fiatalember, aki nem sokkal Violetta halála után találni fog magának egy csinos polgárlányt. Az est szenzációja a nyolcvankilenc éves Rolando Panerai fellépése – lett volna Germont szerepében. Nem sokkal a premier előtt azonban az idős művész neve eltűnt a színlapról. Nem tudni, hogy ő maga lmondta le az előadást, vagy a színház vezetősége nem engedte már fellépni. Pedig másfél hónapja még Genovában Rigolettót rendezett. A zord atyát így a második szereposztásból előlépett Roberto Servile kapta. Már a tény is csalódást okozott a közönségnek, hát még amikor megszólalt a fakó, arcüregben képzett hang. Servile megformálásában Germont egy primitív dúvad. Az olasz közönség a valóban nem túl sikerült ária után mutatta meg a valódi arcát. (Pesten azért jó eséllyel vastapssal jutalmazták volna az énekes teljesítményét…) Ugyanis hallgattak. a majd háromezres nézőtéren alig párszázan tapsoltak, a többiek némán ültek. Aztán a csöndet egy-két buuu szakította félbe. Nem több. Sok közönséget hallottam fujjozni – németet, dühükben mert megértettek egy előadást, magyart, dühükben, mert nem értették – de ilyen irányzottan kegyetlent még sosem. Ugyanezt a szervezetlen tiltakozást a tapsrendben is megismételték.
Roberto Servile és Mariella Devia
Az előadást a mostanában igencsak felkapott vagy talán túl is értékelt genovai születésű Fabio Luisi vezényelte. Érezhetően számára is jutalomjáték volt együtt muzsikálni az elsősorban csodálatos vonóskarral rendelkező zenekarral. A kisebb szereplők közül Paola Santozzi (Annina) és Christian Faravelli (Grenvil) emelkedett ki. A többiek hangja nemigen különbözött a Kelet-Európában hallható kollégáiktól. Mégis, olasz énekesek az anyanyelvükön énekeltek, s tették mindezt oly természetességgel, hogy az ember kénytelen volt belátni a szörnyű közhelyet miszerint, az opera műfaja mégiscsak Itáliában van otthon.
Jelenet a II. felvonásból
Fotó: Marcello Orselli

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X