Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Boldog bécsi adófizetők

Boldog bécsi adófizetők

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az idei Verdi bicentenárium kiváló alkalmat ad arra, hogy az olasz komponista operáira új, 21. századi közönségnek szóló színpadra állításban csodálkozhassunk rá. A Theater an der Wien július elején mutatta be az Attilát. A darab rendezésére Peter Konwitschny-t, a német operajátszás hetven felé járó fenegyerekét kérték fel. A bécsi előadás ismét azt mutatta meg, hogy megfelelő előadásban Verdi művei napjainkban aktuálisabbak, mint valaha. Kérdés, hogy erre mennyire nyitott a közönség. Szeretnek-e határok nélküli szellemi kalandokban részt venni, vagy inkább ragaszkodnak az egykori képeskönyv-operajátszáshoz? Az Attila premierjét tisztes ordibálás kísérte, többen kikérték maguknak, hogy az adófizetők pénzén ilyen produkciót kelljen nézniük. Mielőtt fölényesen rávágnák, hogy lám, „nyugaton” is elegük van a nézőknek a modernkedésből, úgy hírlik, még az sem kizárt, hogy magának, Konwitschny-nek a keze van az akcióban, így követelvén egy kis plusz figyelmet legújabb rendezésének. Az általam látott második előadáson nyoma sem volt a bekiabálásoknak, a derék adófizetők érezhetően önfeledt örömmel merültek el a Konwitschny által temetett világban.

- hirdetés -

Hogy mi emeli az Attilát az elmúlt évek legizgalmasabb és legeredetibb Verdi produkciói közé? Elsősorban az az egészséges irónia, ami Konwitschny megközelítésének alapja. A nézősereg egy része ilyen előadások láttán hajlamos megbotránkozni, mondván, a cinikusnak bélyegzett rendező nem tiszteli a szerzőt, aki éppen „bizonyára forog a sírjában”. Ilyenkor könnyelműen megfeledkeznek arról, hogy a színpada állító minden valószínűség szerint ezerszer jobban ismeri az adott művet, mint egy átlagos operabarát. S éppen ezért tud a vak tisztelet helyett, például szerető iróniával közelíteni egy-egy már maga korában is irreálisnak számító meséhez. Hogy a pusztító cinizmus és a nem bántóan görbe tükröt állító irónia között mekkora különbség van, a feldühödött néző sokszor végiggondolni sem hajlandó. Azt pedig, hogy a szerző pontosan mit akart közölni korának közönségével, valamint, hogy azok mit értettek meg a szerzői szándékból, ma már bajos kideríteni, így hivatkozni rá sem érdemes.
Dimitry Belosselsky és George Petean
Konwitschny idézőjelbe tette Verdi operáját, úgy, hogy mai, szórakoztató és izgalmas történetet varázsolt a pusztító hunok ókori regéjéből. Nem vizsgálta, hogy mit jelenthetett az Attila története a risorgimento közönségének, egyedül az itt és most érdekelte. Változata egy közép-európai városnak mesél, a rájuk leselkedő “barbárokról”. S ha egy kicsit körbe nézünk Bécs utcáin, azonnal észre fogjuk venni, hányféle hódító sétál velünk szembe. Az előadás naivan-viccesen indul: az állatszőrökbe öltöztetett hunok zsákmányként egy elbukott civilizáció értelmezhetetlenné vált használati tárgyait cipelik magukkal, WC deszkától a konyhai tölcsérig. Az egész színpadot határoló fehér „római” falat helyenként kikezdte az idő vasfoga, de főleg az ostromlók ütöttek rajta kiesebb-nagyobb réseket. Ezen hurcolják be a fogoly lányokat, köztük a dundi-copfos Odabellát. A hun vezért lenyűgözi a vagány lány, akinek szintén imponál Attila. A kakastaréjos Ezio egy vállán átvetett szakadt szalagot szeretget Itália néven, az Attilának felajánlott „világ” pedig nem több egy kék lufinál. Velence meglapítása sem megható rítus, inkább csak Foresto szerencsétlenkedése egy fakanalakból és WC kefékből összeállított kereszttel. Odabella nagyon szereti az ő kétbalkezes, mamlasz, már-már nemorinói Forestóját, de közben tetszik neki Attila, az igazi férfi is. A hun vezér rémálma válik valósággá, amikor Leó pápaként egy öltönyös úr jelenik meg. Attila bukását jósolva összeszedeti a fakanalakat és az állatbőröket. Mindeni kényszeredetten öltönybe bújik. A gyerekjátékok korának vége.
Az I. felvonás fináléja
A „felnőtt” öltönyösök csatája nem sokban különbözik a barbárokétól, csupán a kellékek változnak: WC kefe helyett pisztolyt kap mindenki. Attila orosz rulettet játszik a rabszolgalányokkal, s a fegyver a legváratlanabb pillanatokban el is sül. A második felvonás fináléja tökéletes elmebajba torkollik, a szereplők gondolatait tartalmazó leereszkedő szövegbuborékokkal (melyet a német szövegkiíró francia, török, orosz, kínai és héber nyelven is a közönség tudtára ad) és önjáró tolószékekkel spékelve. Az utolsó részre főhőseink megvénülnek, csupán az indulataik maradtak változatlanok. A hatalmas érzelmek, nagy tervek, az öngerjesztő gyűlölet nem vezet sehova. Négy magatehetetlen öreg fogócskázik: Odabella és Ezio tolószékben, Foresto járókerettel, Attila vakon, két mankóval. Végül a legszebb operai hagyományoknak megfelelően mindannyian kilehelik a lelküket. A történetet mozgató igazi hatalmi erő végig láthatatlan marad.
Jelenet a II. felvonás fináléjából
Ha nem is világsztárokat, de igen jó énekeseket szerződtetett a Theater an der Wien a produkcióhoz. A főszereplők nagyjából egy generációhoz tartoznak, harmincas-negyvenes éveik fordulóján járnak. Jól képzet hangok, de érezhetően nincsenek mögöttük kisebb színházakban számtalanszor beénekelt szerepek. Jó vokális adottságokkal, de kevés árnyalattal, állandóan nagyot akarnak énekelni. Ezekben a torkokban nincs sok évtizedes pályafutás, idő előtt fognak letűnni. Viszont a színpadon minden rendezői utasításnak látható igyekezettel és alázattal tesznek eleget. Úgy tűnik, ilyen a 21. század elejének felnőtt énekes-nemzedéke. A címszerepben Bolsojból érkezett Dmitry Belosselsky rokonszenves orosz machót alakít. A mellettem ülő müncheni kritikus a szünetben megkérdezte, hogy hangfaja szerintem basszus, vagy basszbariton. A kérdés jogos, de valljuk be, hány hatvan év alatti igazi basszust tudunk felsorolni? Ha Belosselsky szlávos mélységei hiányoznak is, hangja fent szépen szól és könnyedén győzi Attila szólamát. Néhány hónapja Pestet is ámulatba ejtette Lucrecia Garcia elképesztő erejű zsíros szopránjával. Most éppen azt bizonyította be, ami a Müpában elképzelhetetlennek látszott, miszerint egy erős rendezőegyéniség kezében a statikusnak gondolt tehetség a leglehetetlenebb színpadi helyzeteket is élvezettel oldja meg. George Petean napjaink egyik legkeresettebb Verdi baritonjává nőtte ki magát. A voce, ha nem is egyedi, de magvas és öröm hallgatni. Nikolai Schukoff a tapsrendben mutogatta, hogy beteg. Jól érezte, hogy az esti teljesítménye némi magyarázatra szorul. A darab elején szép lírai megoldásai voltak, de aztán többször a karrierje vége felé járó Albert Miklósra emlékeztetett éneke. Aki hallotta a derék debreceni tenort, el tudja képzelni a dolgot. Az Arnold Schoenberg Chor mint mindig, most is kitett magáért. Öröm ennyi egészséges nagy játékkedvvel rendelkező fiatalt nézni a színpadon. Az előadást Riccardo Frizza feltűnés mentesen vezénylete.
Az opera zárójelenete
A passzivitásából feltámadt Peter Konwitschny ismét bebizonyította, hogy nem lehet még leírni őt. Az öreg színházi róka fürdött a saját magának teremtett szituációkban, fantáziájának semmi sem szabott gátat. Az eredmény, az önfeledt szórakozás mögötti keserű tanulság: a barbárok koroktól függetlenül feltartóztatatlanul jönnek, szétlövik a fehér falainkat, s a réseket át behatolnak az életünkbe. Ha beledöglünk is, csak a székünkhöz szegezve tudjuk nézni az eseményeket, megállítani őket mi európaiak nem leszünk képesek. Mit tehetünk? Belemosolyogunk a görbe tükörbe!
Fotó: Monika Rittershaus

Előző cikkVerona 100
Következő cikkA francia bolygó hollandi

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X