Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso 100 éve született Boris Christoff

100 éve született Boris Christoff

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kevés nagyobb basszista volt, mint Boris Christoff. Míg mondjuk Saljapinnak gramofon felvételein kívül csak a legendáját ismerjük, a bolgár énekesről már számtalan film és hangfelvétel áll rendelkezésünkre, hogy mai szemmel is kontrolálhassuk nagyságát. Művészetének nem ártott az idő. Talán ennek az is lehet az oka, hogy fénykorában sem az időszerűségre, hanem az örökérvényre törekedett. Összetéveszthetetlene hatalmas száraz, jellegzetes szláv hangja mindig a fülégben fog csengeni annak, aki akárcsak egyszer hallotta. Christoff azok közé tartozik, akiknek homlokán már gyerekkorukban ott volt a bélyeg. Kisfiúként a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrális kórusában énekelt, majd Borisz cár ösztöndíjával Rómában a világhírű baritonnál, Riccardo Stracciarinál, Svéd Sándor mesterénél képezhette tovább magát. 1942-ben hagyta el hazáját, Bulgáriát, hogy aztán a háború, az osztrák internálás pokla után Olaszországban leljen új otthont. Innen indult nagy ívű karrierje. Az 1946-os,  calabriai, Bohéméletbeli debütálása után sorra hódította meg a Európa jelentősebb színpadait. A Metropolitanben 1950-ben kellett volna bemutatkozni, de mint a keleti blokk egykori állampolgárát nem engedték színpadra. Christoff egyensderekú, kemény szláv férfi lehetett, aki a viharok elcsitulása után se tette be a lábát a MET-be, inkább San Franciscóban, Chicagóban és a Carnegie Hallban szerzett babérokat. Éppen így tartotta távol magát a disszidens énekes hazájától, a kommunista Bulgáriától is. A 60-as évek végén látogatott először haza, magánemberként, édesanyja temetésére. Néhány évvel korábban egy másik bolgár basszista, Nikolai Ghiaurov tűnt fel az európai színpadokon. Christoff rosszul tűrte a konkurenciát, s egy 1961-es Scala-beli Don Carlos utáni szóváltás következtében sosem hívták vissza a milánói Operaházba. Negyvenéves jubileuma után, 1986-ben vonult vissza a nyilvános szerepléstől. Római otthonában érte a halál, 1993-ban. Végakaratának megfelelően a szófiai Alekszander Nyevszkij katedrálisban ravatalozták fel. Ez a megtiszteltetés korábban csak uralkodókat illetett meg.

Boris Christoff a hangjával hódította meg a világot. Olyan páratlan csoda volt a torkában, melyet lehetetlen nem tátott szájjal hallgatni. Alkatához természetesen a nagy orosz szerepek és Verdi hősei álltak legközelebb, de hat nyelven, összesen 40 szerepet alakított karrierje során. Közte olyan mára összeegyeztethetetlennek tűnő dolgokat is, mint Händel Julius Caesarjának címszerepe és az Istenek alkonya Hagenje. Leggyakrabban a két meghasonlott uralkodót, II. Fülöpöt és Borisz Godunovot énekelte. Ha megnézzük akár koncert, akár előadás felvételeit, Christoff látszólag semmiféle csodát nem csinál. Énekel. Dől belőle a hang. Negatívumként szoktuk említeni a „leszúrt lábbal” való éneklést. Nos, „Boris cár” meg sem mozdul Mefisztó rondója, Fülöp áriája, vagy híres orosz dal, az Ej uhnyem előadása alatt. Olykor használja a kezeit, de egyetlen szemöldökfelhúzásával is olyan nagy hatalmú ördöggé tud válni, ami korunk vezető művészeinek se megy. Christoffnak elég volt egy helyben állva énekelnie, még nem is feltétlenül nagyon árnyaltan, hiszen maga a voce úgyis fogva tartott mindenkit. 
Ha rápillantunk a szófiai opera honlapjára (amely a centenárium alkalmával gálával tiszteleg Christoff emléke előtt), szomorúan kell megállapítanunk, hogy az a város, amely annyi nagy énekessel ajándékozta meg az opera világát, ma már csak havi két-három előadás megtartására képes. Nem lehet csoda, hogy a jelentősebb bolgár énekesek ma sem szülőhazájukban dolgoznak.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X