Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Katasztrófaturizmus, avagy Domingo Bécsben

Katasztrófaturizmus, avagy Domingo Bécsben

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Plácido Domingo 1967-es bemutatkozása óta a Staatsoperben mintegy kétszáz előadást énekelt, és több mint negyvenet vezényelt. Kevés olyan gazdag színház van a világban, mint a bécsi, amelyik megengedhette magának, hogy ilyen sokszor lássa vendégül a világsztárt. Eleinte természetesen a nagy spinto és hőstenor szerepeit énekelte, aztán kipróbálhatta magát Wagner alakításokban is (Lohengrin, Parsifal, Siegmund) az egyik legautentikusabb Wagner-játszóhelyen. Ioan Hollender majd két évtizedes igazgatása alatt több operát vett elő azért, hogy Domingo a repertoárját bővíthesse (Massenet: Heródiás, Meyerbeer: A próféta, Pikk dáma, Idomeneo). Mire a román direktor ideje kitelt, a spanyol tenor az összes létező és sosemvolt rekordot megdöntötte. Korábban senki sem énekelte ennyi szerepet és ilyen hosszú időn keresztül. Ráadásul Domingo időközben karmesterként is sűrűn megfordult a világ operaházaiban, sőt, maga is igazgat, operaversenyt rendez. Napjainkban, jóval túl a hetedik x-en, éppoly aktív, mint negyven éve volt. Rejtély, hogy naptára meddig van tele, a jövő évadban mindenesetre négy újabb szereppel készül bővíteni a repertoárját. Domingo tenoristaként lett világsztár. Mindenkinél nagyobb. Nem karmesterként, igazgatóként, vagy baritonként. A múlt héten hosszú karrierje egyik legkedvesebb állomásán, Bécsben újabb bariton szerepben, Nabuccóként mutatkozott be.

Akik nem láthatták élőben a fénykorában lévő Domingót, ma már nehezen képzelik el, mit is jelentett egy bécsi előadás a sztártenor közreműködésével. A jegyeket természetesen a meghirdetés napján teljes számban elkapkodták. Maradtak az állóhelyek, melyek megszerzéséért már az előadást megelőző este gyülekezni kezdett a keménymag. Dacolva olykor a januári mínuszokkal, a metsző bécsi széllel, párszáz ember hálózsákba burkolózva várt a Staatsoper előtt, hogy láthassa kedvencét. Mára ilyesmi nem létezik. A Nabuccóra semmivel sem kellett többet várni, mint két nappal korábban az ifjú sztárokkal játszott Faustra. A Gounod opera közönsége ráadásul sokkal több fiatalt vonzott. Mintha Domingo rajongói a művésszel együtt öregedtek volna meg. Olybá tűnt, a spanyol énekest ugyanazok akarták volna meghallgatni, akik 30 éve képesek voltak éjszakákat tölteni a bejutásért. Akik még emlékeznek a félórás ovációkra, akinek a fülében cseng Canio vagy Otello megismételhetetlen jajkiáltása, Riccardo mézédes szerelmi vallomása. Ők is pontosan tudják, hogy ez a Doningo már nem az a Domingo, de szeretnék meg egyszer felidézni az emlékeket. Annak idején az előadás előtt az ember lelke várakozással telt meg. Alig lehetett felfogni, hogy Plácido egyszerűen besétál a színpadra és élőben hallhatóvá válik az utánozhatatlan csoda. Annak idején vágni lehetett a feszültséget a nézőtéren, Domingo előadásai szertartások voltak, egy hatalmas művész kinyilatkoztatásai.

Plácido 73 évesen is ragyogó megjelenésű férfi, aki korához képest meglepően jó kondícióban van. Ott állt a színpadon Nabuccóként remekbe szabott kék öltönyben. Megszólalt a mindenki által jól ismert hang – és nem történt semmi. A csoda elmúlt. Mint egy varázsló, aminek eltörött a pálcája és már nem képes felvillantani a korábbi mutatványait. Domingo úgy tesz, mintha varázsolna, a kegyes bécsi közönség pedig úgy tesz, mintha elhinné, hogy az üres cilinderből nyulak ugrálnak. Domingo persze profi énekes. Pontosan tudja, mennyit bír ma a hangja, okosan osztja be az energiáját, megrendítő a nagyáriája, de illúzióromboló az utána következő stretta. A férfias hősbaritonra írt szerep azonban egyszerűen súlytalanná válik tenorján előadva. A nézőn egyre jobban eluralkodik a szomorúság: Drága Plácido, milliók bálványa, mért kell még ezt csinálnod? Mért nem lehet hetente jól összeválogatott dalokból egy csokorra valóval megörvendeztetni megmaradt híveidet? Mért bontod le szobrodat, melynél alig létezik hatalmasabb Operaországban?
Az előadásban két kiváló énekes bizonyította, hogy helyük van a világ egyik legnagyobb színpadán. Anna Smirnovára mezzoszoprán létére osztották Abigél szerepét. Aligha birtokol ma bárki az orosz énekesnőéhez fogható hatalmas matériát. Smirnova nemcsak győzi a szólam legendásan nehéz magasságait, de a kinyitott cabalettában azt is bebizonyította, hogy Verdi minden egyes hangjegye leénekelhető – még ha erre rajta kívül senki sem képes. Dmitry Belosselsky az orosz basszista hagyomány egyik legkiválóbb letéteményese. Sötét, kormos hangja tökéletesen illeszkedik a haragvó és a megbékélő Zakariáshoz is. Zoryana Kushpler érzéki altjával próbálja kitölteni Fenéna szerepét, melyet Verdi elfelejtett megírni. Idő előtt kopott el a bécsi együttes egyik oszlopának, Marian Talabának hangja. Lassan pótolni kellene egy újabb ex-szovjet házi-tenorral. Egy-egy szép kabinetalakítással színesítette az előadást Caroline Wenborne (Anna) és Benedikt Kobel (Abdallo), az azonban rejtély, miféle kvótán juthatott a Staatsoper színpadára Il Hong (Baál főpapja).
A történelmi szembenézés hiányát jelzi, hogy csak 2001-ben mutatták be Bécsben a Nabuccót. Az előadás rendezését arra a Günter Krämerre bízták, aki két évvel korábban rehabilitálta a Zsidónőt is a Staatsoperben. Azonban a tizenhárom évvel ezelőtti rendezés már csak nyomokban ismerhető fel. A történetet természetesen kiemelték a bibliai időkből és a 20. század forgatagában próbálták értelmezni egy pusztulásra ítélt nép kilátástalan küzdelmét, valamint hirtelen felnőtt gyerek, Abigél, Fenéna és Ismael tévelygéseit. Az egykori Rossini specialista Jesús López-Cobos mostanában egyfajta házi karmesterként tevékenykedik Bécsben. Ennek megfelelően vezényelte az előadást.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X