Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Árnyékkeresés, avagy a Golden Gate híd leszakad

Árnyékkeresés, avagy a Golden Gate híd leszakad

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Richard Strauss majd félévszázados operaírói életművének egyik fordulópontja Az árnyék nélküli asszony 1919-es bemutatója volt. A kezdeti sikertelen próbálkozások (Guntram, Tűzínség) után a Salome világsikerét-világbotrányát követő széria (Elektra, A rózsalovag, Ariadné Naxosz szigetén) után ismét megújult tematikával és formanyelvvel állt  a közönség elé. Hiábavalónak bizonyult azonban a szerzőpáros világhírneve, az opera a bécsi ősbemutató után megfutotta ugyan a tiszteletköreit, de nem tudott a repertoáron maradni. Ennek oka nem csak az éppen befejeződött világháború, a hatalmas előadói apparátus, a mamutzenekar és az öt nagyon nehéz főszerep lehetett. Az árnyék nélküli asszony alig követhető, szimbólumrendszerekkel telezsúfolt, szecessziós mese, olykor túlkomponált zenével. Újrafelfedezése a hatvanas évekig váratott magára, hogy aztán éppen a rendezői színház virágba borulásával, a valódi színházi gondolkodók számára jelentsen kihívást. (Ránk maradt egy stockholmi előadás-felvétel az 1970-es évekből, elrettentő példaként arra, hogy mennyire mosolyt keltő, ha ezt a művet reálisan, a szerzői utasításokat pontosan betartva próbálják előadni.) Az árnyék nélküli asszony különös paradoxont tartogat: minél jobban elmélyül benne egy rendező, annál több fallal és kérdőjellel találja szemben magát.

A lipcsei opera a Richard Strauss év betetőzéseként mutatta be az Árnyék nélküli asszonyt. A premier jelentőségét növelte, hogy a darab ötven éve nem hangzott fel a jelentős német színházban. A Gewandhausorchestert a színház intendáns – főzeneigazgatója, Ulf Schirmer tanította be, aki annak idején Karl Böhm utolsó, legendás előadásában timpanizott.  Így Schirmer Strauss egyik legkedvesebb karmesterétől, másodkézből ismerkedhetett meg az operával. A zenekar érezhető kedvvel és felelősségtudattal vetette bele magát a hatalmas kihívást jelentő szólamok interpretálásába.

Kovalik Balázst kapta a megtisztelő felkérést, a jubileumi Strauss premier megrendezésére az egyik legnagyobb német színházba. Felesleges mellébeszélni, az Árnyék nélküli asszony megrendezhetetlen opera. Annyi benne az elvont, szimbolikus elem, (meg nem született gyerekek kara, kővé váló férj, árnyék nélküli lét – és még hosszan lehetne sorolni a példákat) hogy azok mai színpadra állítása szinte lehetetlen feladat. Kovalik rendezésének hangsúlya a természet feletti helyett, két emberpár történetén nyugszik. Az előadás kezdetén az Ismeretlenbe vezető várótermében szemben áll egymással a Sziszi hasonmás Császárné és a délceg Császár, az idős tv-szerelő Barak és az elhanyagolt Miss Röfi-szerű felesége. Ketten figyelik a szoborszerűen merev párokat: a Siegfried Wotanjaként nagy kalappal takaródzó szellemkirály, Keikobald, a Császárné apja és a cselekmény motorja, a Dada, aki mintegy Mefisztóként próbálja irányítani asszonyát (a figura sokrétű értelmezést kaphat az előadásban egyfajta Éj királynőjétől, a Tragédia londoni Évájának anyján át, egy gyermekéért küzdő elvált anyáig). A kottában szereplő földöntúli figurák nem jelennek meg a színpadon. Barak három testvérén kívül azonban egy új főhős került az előadásba: egy félmeztelen „meg nem született gyerek”, aki jelenlétével mintegy megkérdőjelezi leendő szülei tetteit, gondolatait. Ő közvetíti a Sólyom és a küldöttek hangját. Kovalik a szerteágazó cselekmény szálaiból egy szerelmi négyszöget sző: a Kelmefestőné részére megidézett Ifjú maga a Császár, a Császárnét pedig erősen megérinti a koros, tiszta, vadászatokra el nem rohanó, valódi otthont nyújtani képes Barak. Mindemellett a főhősök olyan erősen vágynak a másik pár életére, hogy végül „szerepet cserélnek”, a Császár és neje egyszerű emberként nevelheti gyerekét, míg Barakék megtisztulva az álomvilágban találnak egymásra. Kell-e mondani, hogy az előadás nem a szerzők által elképzelt mesevilágban játszódik, de nem is konkrét időben és helyszínen. Szabadon mozogva terek és idősíkok között, a császári luxuslakosztály és a hideg szoborcsarnok jól megfér Barak 50-es éveket idéző műhelyével, napjaink televíziós főző showjával, és a felvilágosodás korabeli ebédlővel is. Heike Scheele könnyen kezelhető díszletei maximálisan kihasználják a lipcsei opera színpadának technikai lehetőségeit, csak az I. felvonásban tizenegy (!) nyíltszíni díszletváltozás van, olyan “technikai csodákkal, mint az óriás tv készülék szétrobbanása, vagy a Golden Gate híd leszakadása. Ez a mozgalmasság ad az egész előadásnak egy jó értelemben vett amerikai musical jelleget. Sebastian Ellrich kiváló jelmezei pedig egészen pontosan határozzák meg a karaktereket, érezhetően segítve az énekeseket szerepeikkel való azonosulásban.

Lipcsében a luxus kivitelezés mellé luxus szereposztás dukált. Hasonló minőségű együttest össze lehet állítani a világ bármelyik nagy színházaiban, de lényegesen jobbat nehezen. Strauss operájában a női főszerepek sokkal árnyaltabban vannak kidolgozva, mint az inkább csak felskiccelt férfiak.  Nehéz lenne eldönteni, hogy a Császárné, vagy a Kelmefestőné jár-e be nagyobb utat a három felvonás alatt önmaga megismerésében. Az előadásban a legkiemelkedőbb vokális teljesítményt a valaha koloratúrszopránként induló Simone Schneider nyújtotta. Gömbölyű hangjának mintha meg se kottyant volna a Császárné igényes szólama. Fő hangsúlyt az énekre helyezte, érezhetően az I. felvonás nagy Sziszi ruhájában érezte megát, ahogy fokozatosan emberré kellett válnia, úgy vált mind szürkébbé alakítása. A rendezőt valószínűleg jobban izgatta Barakné alakja. Jennifer Wilson érezhetően fürdött a lehetőségben, hogy a Kelmefestőné végre nem loncsos, mogorva ősasszony, hanem egy unatkozó, önképzavaros, elhízott feleség, aki Barbie-nak álmodja magát, hogy ne kellejen szürke sorsával szembenéznie. Wilson uralta a szólamot, de néha annyira a magasságokra koncentrált, hogy annak plasztikus szövegértelmezése látta kárát. Az előadás húzóneve Doris Soffel volt, aki az elmúlt évtizedben számtalan produkcióban alakította már a Dajkát. A több mint 40 éve színpadon lévő mezzoszoprán hangjában már vannak lukak, de ezt kárpótolja az a magabiztos tudás, amivel a Strauss szólamot előadja. Dajkája nem sötéten meredő boszorkány, hanem magabiztos üzletasszony, aki a történet végén csendben visszatér, hogy tekintete találkozzon a Császárnéjével.  Burkhard Fritz elképesztően finoman szólaltatta meg szép színű tenorján a Császár kissé egysíkú figuráját. A Pesten is ismert Thomas J. Mayer mély érzésű, egyenes tartású öregembert varázsolt Barakból. Olyan finoman és mély érzéssel énekelte a szólamot, hogy a szürke szerepből végülis az előadás legszeretnivalóbb figurája lett.

A lipcsei előadásnak megdöbbentően nagy sikere volt. Már a premieren sem harsogtak a Németországban természetesnek számító búú kiáltások, a kritikák pedig szinte egyöntetűen dicsérték a produkciót. Mindig öröm külföldről magyar sikerről tudósítani, de az Árnyék nélküli asszony diadala felveti azt a problémakört, hogy ha már Németországban is jobban kedvelik a látványos, mint a húsba vágó előadásokat, akkor a jövőben melyik közönség igényli majd a 21. század opera-színház üzenetét!?
Fotó: Kirsten Nijhof

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X