Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az Operaház és az I. világháború – 1917

Az Operaház és az I. világháború – 1917

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az 1916-os operaházi „békeév” után 1917-ben ismét viharok dúltak a színház vezetőinek irodáiban. Kideríthetetlen, hogy miféle ellentét lehetett gróf Bánffy Miklós és Kern Aurél között, mindenesetre a sikeres igazgatónak – aki konszolidálta a Ház működését – nem hosszabbították meg az évad végén lejáró szerződését, sőt március közepén azonnali hatállyal szabadságra küldik (ugyanekkor távolították el a Nemzeti Színház éléről Tóth Imrét). Bánffy május 30-tól főigazgatóvá nevezik ki, ugyanekkor szerződtetik Szegedről rendezőnek Ferenczy Frigyest. Kerner Istvánt a kétszázadik filharmóniai koncertje után főzeneigazgatói címmel jutalmazzák, ez a titulust Erkel Sándor 1900-as halála óta senki sem kapta meg. A régóta nyugdíjazott Vasquezné előbb tiszteleti, majd örökös tag lett. A szintén visszavonult Krammer Teréz áprilisban próba nélkül ugrik be Sieglinde szerepébe. Miután nyolc éve nem lépett fel a darabban, szólama hol magyarul, hol németül jut eszébe. Harmincévnyi szolgálat után ment nyugdíjba Hegedűs Ferenc, a népszerű művész Beckmesserként búcsúzott a színpadtól. Sándor Erzsi – egyetlen magyarként – megkapta a császári és királyi magánénekesnői címet. Ez alkalomból a kedvéért felfrissítették a Lakmét, melyben egykor debütált, ekkor énekelte harmincadszor a címszerepet. Az év két fontos bariton-bemutatkozást hozott: a Kolozsvárról szerződtetett Farkas Sándor Germont Györgyként, a friss diplomás Palló Imre Alfióként mutatkozott be.

A háború jót tett az Operaháznak, noha február közepétől három hétre be kellett zárni szénhiány miatt. Folyamatosan teltházakkal játszottak, egy héttel előre elővételben elkeltek a jegyek, ezért növelni kellett az előadásszámot. Így hétfő kivételével minden nap működött a színház, s ami korábban elképzelhetetlen volt, megjelentek a jegyüzérek. „Amióta a színház színültig megtelik, azóta a színház a legkevesebb új művészi értéket termeli. Nincsenek újdonságai, és ha vannak, többé nem zenei és művész események, mint régen.” – panaszkodott az egyik újság. Legtöbb gondja az Operaháznak természetesen ismét a tenoristákkal volt. A tag Székelyhidy mellett továbbra is vendégek – a veterán Anthes „György”, a legendás lemondó Burian „Károly”, Miller „Vilmos”és a Bécsben élő Környei Béla – énekelnek. Kipróbálnak két ifjút is, Schmidt „Rezsőt” és Vlahovits „Pált”, a zágrábi színház egykori korrepetitorát. Mindkettőjüket a háború sodorta néhány évre Budapestre.
Az 1917-es premierek sorát a Sámson és Delila felújítása indította február 1-én, nem kis sajtó felháborodástól kísérve. Történt ugyanis, hogy a francia Saint-Saëns évek óta becsmérlően nyilatkozott a német és a magyar nemzetről. Sőt egy párizsi koncert műsorából még Berlioz Rákóczi indulóját is kihúzatta. Egy ilyennek fizessünk jogdíjat? – kérdezték az újságírók. Fizettünk. Az előadást Egisto Tango vezényelte (akit visszatérése óta nem bántott a kritika), Bródy István rendezte, az új koreográfiát Otto Zöbisch készítette. A főszerepeket két kezdő, az ösztöndíjas Máthé Rózsi és Schmidt Rezső, egy Pulában szolgáló tengerészből lett tenor (aki osztrák létére magyarul énekelte a francia darabot, melyet egy olasz vezényelt…), minimális sikerrel. Bánffy gróf koncepciójához híven maximálisan támogatta a magyar művek színrevitelét. Az év első egyfelvonásosa A makrancos herceg „a pikáns, pajkos cselekményhez Gajáry István csinos, ötletes, hangulatos, sőt gyakran dallamos zenét írt.” A kisopera egészen 1939-ig a színház repertoárján maradt. (Eközben Máder Rezső, aki a Volksoper igazgatójaként dolgozott 1917 és 1919 között Poldini Ede Csavargó és királylány című egyfelvonásosát mutatta a bécsi teátrumban.) Áprilisban Gluck Orfeuszát frissítették fel, a címszerepben ekkor debütált Basilides Mária. Több évi szünet után vették elő a Rózsalovagot, melyet Ábrányi Emil vezényelt, a főszerepeket Lucie Weidt, a bécsi vendég Tábornagyné mellett, Marschalkó Rózsi, Sándor Erzsi és Szende Ferenc énekelték.
Az év legfontosabb komolyzenei eseménye mindenképpen Bartók első színpadi műve, A fából faragott királyfi ősbemutatója volt, május 12-én, Bánffy díszleteivel és jelmezeivel. Zöbisch koreográfiájával és Tango vezényletével. A premier körülményeit és fogadtatását sokan feldolgozták már. A tiszteletteljes kritikákból két részt érdemes kiemelni: „Nem lehet rossz néven venni, ha Bartók zenéje ma még sok embernek nem tetszik. Annál kevésbé, mert ő és szerző társa a közönség ízlésére és műveltségére nincsenek különösebb tekintettel, nem tesznek engedményeket, úgy dolgoznak, ahogy meggyőződésük diktálja.” (Fodor Gyula) „…nem alámuzsikál, nem mellémuzsikál, hanem fölémuzsikál Bartók Béla mester egy olyan vaskos partitúrát, olyan nehéz levegőjű, ultramodern, de nagyon kiválóan megcsinált zenei zavargást, hogy a hatás: fából vaskarika.” (Papp Viktor) Valószínű nem bízhattak A fából faragott királyfi sikerében, ugyanis 12 nappal később újabb magyar ősbemutatót tartottak, Stojanovits Jenő Othello mesél című, Meyerbeer stílusában komponált operáját. „A magyar zenei ugarnak ezt a lehangoló termékét nyugodtan eltemethette volna az Operaház.” – írta utána Papp Viktor.
A nyári szünet ebben az évben sem volt rövid, június 8-tól szeptember 22-ig tartott. Az új szezont a Lohengrinnel nyitottak, a címszerepbe Anthes helyett Miller ugrott be.  „Híven önmagához az Operaház idei évadját is német darabbal, német énekessel és – szereplőváltozással kezdte, holnapra halasztva – nyilván az ökonómia kedvéért – a darabváltozás érdekességét.” – jegyezte meg a Budapesti Hírlap. Az évben négy kerek jubileumot is megünnepeltek. A Bohémélet századik előadásán Rodolphe-ot Burian énekelte németül, aki „pohos müncheni sörivó volt a finom párisi költő helyett.” A kétszázadik Lohengrin címszerepében szintén ő lépett fel. A századik Pillangókisasszony érdekessége az volt, hogy Gorot az összes előadáson Déri Jenő játszotta. Végül októberben a Hoffmann meséi jubilált.

Nagyon fontos felújításra került sor október 31-én. Négyévi készülődés-halogatás után, Harsányi Zsolt új fordításában frissítette fel a Hevesi – Bánffy – Kerner trió a Don Giovannit (ekkor még Don Juan címen). A Szöketés a szerájból és A varázsfuvola leporolása után ez a Mozart mű is ekkor foglalta el méltó helyét a színház repertoárján. A főszerepeket Szemere Árpád, Sándor Erzsi, Székelyhidy Ferenc, Medek Anna és Szende Ferenc énekelték. November közepén Ellen Petz norvág táncművész mutatkozott be, a kritika teljes elutasításától kísérve. A hónap végén ismét magyar premiernek tapsolhattak az érdeklődők. „Szélmalomharcot vívogat if. Ábrányi Emil az Operaház karmestere a zeneművészettel.”- jegyezte meg a kritika a Don Quijote premierje után. „Egyéni hangja, mondanivalója – nincsen.” – állapították meg. Az előadásnál jobban izgatta a sajtót a darabban szereplő rozzant fehér konflis ló és Sancho Panza szamara. Nem talált sokkal nagyobb visszhangra Joseph Bayer ősrégi Bécsi keringő című balettje sem, melyet Zöbisch frissített fel. Itt a szenzációt az biztosította, hogy az darab Práterben játszódó képében száz pár forró virslit osztottak szét a színpadon lévők között. Az ínséges időkben bizalmi feladatnak számító feladatot maga Bródy István rendező látta el. Az évad utolsó felújításában ismét egy állat kapott fontos szerepet, ezúttal egy kecske. Meyerbeer Dinorah-ját huszonöt év után bizonyára Sándor Erzsi kedvéért újították fel.
Fotó: Operaház Emlékgyűjtemény 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X