Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Gruberova, az idegen nő

Gruberova, az idegen nő

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

„Mivel az opera-énekes egész életében egyetlen színházban énekel tisztelői gyakran karrierje kezdetétől a végéig elkísérik, együtt öregszenek vele, s végül ők mennek a koporsója után is.” – Galina Visnyevszkaja gondolatai pontosan illenek a Theater an der Wient megtöltő közönség és Edita Gruberova közt fennálló bonyolult és szépséges kapcsolatra. Mintha valamiféle nosztalgia est lett volna, főképp olyan emberek töltötték meg a nézőteret a fagyos januári estén, akik együtt akartak lélegezni bálványukkal. Ki tudja hányadszor énekelt a koloratúrszoprán a városban, és ki merné megjósolni, hányszor fog még?! A Staatsoperben 45 éve robbant be, s világkarrierje azóta töretlen. Gruberova az egyik utolsó olyan művész, aki Európa-szerte valóban komoly rajongótábort tudhat magáénak. A híveknek mindegy, mit énekel a díva, talán az is, hogyan. Imádatuk feltétlen.

- hirdetés -

Gruberova két évvel ezelőtt – hatvanöt évesen – újabb királynői szereppel bővítette gondosan válogatott repertoárját. A zürichi operaház nyilvánvalóan az ő kedvéért mutatta be Bellini: Az idegen nő (La straniera) című igen ritkán látható operáját. Az előadás koprodukcióban készült a Theater an der Wiennel, ahol idén januárban hét estén adták. Egy-egy ismeretlen darab elővételénél mindig megvan a remény, hogy hátha félreismert remekmű kerül elő. A La straniera esetén ez a veszély nem áll fenn. Bellini ugyan már több mint ígéretes komponista volt, 1828-ban, amikor negyedik operáját a milánói Scalában bemutatták, de jelentősebb műveit csak később fogja papírra vetni. Az idegen nő librettója Felice Romani – kora egyik legkiválóbb szövegírójának – műve. A vadromantikus cselekmény szinte követhetetlen, főhősei állandó és nehezen magyarázható pálfordulásai következtében. Ami ennél is meglepőbb, hogy a végtelen lírai dallamok Bellinije is nehezen ismerhető fel. Mintha zárt számok nélküli hömpölygés lenne az egész opera, melyben a párbeszédek dominálnak. Az alvajáróra, Normára és a Puritánokra jellemző emlékezetes dallamtengernek nyomát se lelni.

Rendező legyen a talpán, aki bármit is tud kezdeni egy ennyire minden realitástól távol eső történettel, amelyhez a 21. század emberének már semmiféle kapcsolódási pontja sincsen. Christof Loy nagy rutinnal és ízléssel próbálta megoldani a megoldhatatlant. A cselekményt az 1100-as évekből a mű keletkezésének idejére tette. A díszlet egy fából készült színpadra emlékeztet, ezzel kissé idézőjelbe téve a történetet. Értelme így sem lett a cselekménynek, de legalább a nézőtéren csak egyszer söpört végig a nevetéshullám, amikor a főhősnő nem tud számot adni róla, hogy kerül a kezébe az a véres kard, amivel szerelmese megsebesítette a bátyját. Hasonló fordulatok pedig tucatjával akadnak az operában. Azzal, hogy a színpad nem reális helyszínt jelöl, s az erdőt, a búvóhelyet jelző oázist a szereplők maguk engedik le a zsinórpadlásról, Loy elemeli a történéseket a valóságtól.
Különös, hogy Gruberova csak pályájának késői szakaszában találkozott Adelaide szerepével. Pedig kevés olyan figura van, ami jobban illik hozzá.  A titokzatos idegen nőt, akiről senki sem tudja kicsoda valójában, férje elüldözte. Királynői méltóságát száműzetésének helyszínén, egy kis szigeten is megőrizte.  Noha lelkét megérinti a szerelem mindvégig hű marad hűtlen urához. Az opera végén érkezik a hír: a királyi metresz meghalt, Adelaide visszatérhet a kihűlt hitvesi ágyba. Ha létezik tökéletes Gruberova szerep, az idegen nő az. A szlovák koloratúrszoprán tulajdonképpen mindig is „idegen nőként” viselte magát a színpadon. Sohasem volt jelentős színésznő, alakításait sohasem hevítették érzelmek, és nem volt valódi partner. Az estek mindig róla szóltak, a klasszikus értelembe vett primadonnáról. Adelaide éppen ilyen nő: mindenki felett álló és érinthetetlen. A szoprán az elmúlt időben többször nyilatkozott kritikusan a rendezőkről. Kapcsolata Christof Loy-jal egy 2004-es müncheni Roberto Devereux produkciótól datálódik, ahol a rendező az őrülési jelenetben a királynőből egy gonosz, szerencsétlen kopasz asszonyt csinált. Gruberova bele mert menni a jelenetbe és mesterien oldotta meg. Loy most az ellenkezőjét teszi a dívával: a fináléban a száműzetésben élő, egyszerű ruhás asszonyból a szemünk láttára csinált királynét. Gruberovának ez a bravúr is sikerült: amikor hófehér uszályos ruhában, koronával a fején megállt a nézőtérrel szemben, önkéntelenül elmosolyodott. Valószínűleg ebben az őszinte pillanatban nem csak Adelaide, hanem a szlovák szoprán is boldog volt. Gruberova fellépéseit az utóbbi években különös légkör veszi körül. A közönség minden este azzal a tudattal ül be, hogy hátha ez lesz az utolsó. A díva pedig minden estén legyőzi a fizika törvényeit és diadalt arat. Pár hang félresiklik? Egy-egy frázist már nem bír úgy támasztani, mint egykor? Gruberova nagyon pontosan tudja, milyen állapotban van a hangja. Tudja, mit lehet feláldozni, hol kell ahhoz spórolni ahhoz, hogy a két nagy koloratúr-finálé tökéletesen sikerüljön. Egy nyilatkozata szerint hetven évesen vissza fog vonulni a színpadtól. Ez valószínűleg nem fog megtörténni. Mit is csinálna a színpad és a rajongók nélkül? Nincs az a zürichi kert, ami feledtetni tudná a színpadon töltött évtizedeket. Az idegen nő csónakja örökké ott fog bolyongani az operajátszás állóvizein.

Az idegen nő katalizátora Arturo, aki menyasszonya helyett Adeliade kegyeit keresi. A darab egyetlen érdekes szerepét Dario Schmunck hangilag és színészileg is tökéletesen jelentéktelenül oldotta meg. Franco Vassallo a nagy bel canto baritonok méltó utódja: gyönyörű matéria, kifogástalan énektudás. Valdeburgo figuráját nem sok színnel rajzolta meg Bellini, de legalább megajándékozta egy kiváló áriával. A Theater an der Wien vezetősége gondosan válogatta össze a produkció közreműködőit. Isolettaként Theresa Kronthaler szinte túl izgalmas, túl pikáns jelenség. A fiatal mezzoszoprán szétfeszítette a szürke menyasszony szerep kereteit. Egy ilyen lányt egyszerűen nem lehet faképnél hagyni. Apját a veterán Martin Snell énekelte. Ő még ahhoz a generációhoz tartozik, akinek légköre van, amikor megjelenik. A megfélemlített intrikus kis tenor szerepét Vladimir Dmitruk szintén erős színpadi jelenléttel ruházta fel. Hangja pedig jóval izgalmasabbnak tűnt Schmunkénál. Szintén nagy jövő vár Priorként fellépő Stefan Cerny-re, hatalmas vocéja a jövő jelentős basszbaritonját vetíti elő. Az ORF zenekarát egy Paolo Arrivabeni nevű úr vezényelte, tökéletesen feledhetően. Az Arnold Schönberg Kórus viszont ismét remekelt, kevés énekkar tudja napjainkban ezt a tökéletes és egységes hangzást produkálni, miközben minden egyes tagja önálló egyéniség tud maradni a színpadon.
Az előadás végét nem kísérte vastaps és a néhány hónapja Budapesten tapasztalt mámoros őrjöngés. Mintha az idősödő bécsi rajongók nyugtázták volna ugyan, hogy kedvencük még megvan, de a hajdani láz már nem tudta volna áthevíteni a szívüket. Bécsi fiatalok pedig valószínűleg a párhuzamos szereposztásban fellépő Marlis Petersent részesítették előnyben. Vagy megvárják tavasszal Anna Netrebkót a Staatsoper Boleyn Annáját.
Fotó: © Monika Rittershaus

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X