Manapság nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel kis hazánkban, aki boldog és elégedett a sorsával. Gulyás Dénes másfél éve megjelent első könyve – melynek szerzője a poétikus Mekkora Isten tenyere? címet adta – egy ilyen ritka embert mutat be. Önéletrajzukat az életük nagyobb részén túljutottak szoktad írni. Csak a naptárral szembesülve derül ki, hogy a kortalan Gulyás Dénes is betöltötte tavaly a hatodik x-et. Hatvan év tapasztalata pedig már bőven elég arra, hogy papírra kerüljön.
Gulyás Dénes nagyon jó könyvet írt! A több mint négyszáz oldal sehol sem laposodik el, végig friss, szellemes. S ami talán még fontosabb: végig őszinte. Szembe mer nézni önmagával, a sikereivel éppúgy, mint a kudarcaival. Márpedig pályafutása alatt mindkettőből kijutott. Kevesen tudják, hogy Gulyás a 80-as években világszerte is a legkeresettebb tenoristák között tartották számon. Az I. Pavarotti Verseny a Metropolitan kapuit is megnyitotta számára, ahol 1985 és 1988 között több mint 40 előadásban énekelt olyan főszerepeket, mint A manuai herceg, Rodolphe, vagy Massenet Des Grieux-je. De Bécsben is Mozart főszereppel, a Titusszal debütálhatott a mű 1991-es felújításán. Gulyás azonban nem kérkedik a sikerereivel, szinte csak felsorolja, mikor, merre jár, kikkel énekelt. Mintha az előadás éppoly fontos lett volna számára, mint az adott előadói gárda, amelyik létrehozta, vagy a terített asztal, amely mellett jókat lehetett beszélgetni a kollégákkal. Hasonló nyíltsággal és teatralitás-mentesen beszél azonban a gondokról is: a hetekig kínzó magányról egy-egy szállodai szobában, kontinensnyi távolságban a családtól, az egyedüllét és az állandó stressz következményeiről, arról az állapotról és azokról a betegségekről, melyek ma is gyötrik a vándorló életmódot folytató énekesen nagy részét. Fontos, hogy egy jelentős művész, aki mindezt a saját életében tapasztalta, pontos kórképet adott erről az állapotról. Már csak ezért is sok kolléga számára hasznos olvasmány a könyv.
Gulyás Dénes 1978-ban fejezte be a Zeneakadémiát. Így tagja lehetett annak a közösségnek, amelyikre ma mint az utolsó egységes operaénekesi generációra tekinthetünk. Tokody Ilona, Kincses Veronika, Pitti Katalin, Kukely Júlia, Zempléni Mária, Takács Klára, Gáti István, Kováts Kolos, Polgár László 8s bőven lehet még folytatni a sort), néhány év különbséggel kerültek be az Operaházba. Egy iskolában tanultak, együtt nézték esténkét az Operaház előadásai és a Zeneakadémiai koncertjeit. A bezárt országban a megbeszélt közös élmények által fejlődtek. Ez ma már elképzelhetetlen. Részben jóval több élmény közül válogathatnak a növendékek, részben jóval kevésbé érdeklődőek, ma már kevesekben van az a fajta tűz, ami ennek a generációnak minden egyes tagját jelentős művészegyéniséggé tehette. Más világot élünk. Ahogy a mai huszonéves némi értetlenséggel olvashatja azokat a részeket, ahol Gulyás a nyugati pályája kibontakozásáról ír. Az államnak keresett valuta és a Ferihegyen elkobozott tíz videó kazetta ma már történelmi messzeségbe került. Nem árt olykor felidézni, hogy ezek szerint a játékszabályok szerint éltek a legnagyobb itthon maradt művészek is. A tenorista hosszú bekezdéseket szentel Petrovics Emilnek, annak az igazgatónak, aki miatt tíz év után önkéntesen otthagyta a biztonságot nyújtó Operaházat. A komponista később egy fontos dalciklussal ajándékozta meg a művészt, majd amikor főzeneigazgató lett, számos testre szabott szereppel próbálta rehabilitálni korábbi forrófejű énjét.
Gulyás nagyon szépen ír a családjáról. Igyekszik nem legendába burkolni a kőbányai szülőházat, a nagy szerelmek és a gyerekei történetét. Nagyon pontosan találja el a határt, hogy mi tartozik még az olvasóra, és mi a magánügy. A tenorista életének nagyon fontos kísérője volt Garam Zsuzsa, a tragikus körülmények között elhunyt zongorakísérő. Gulyás maradandó portrét rajzol a több mint 25 éve eltávozott egykori társról. A művész a könyvben nem rejti véka alá az érzéseit. Viszont vannak dolgok, amikről – igen bölcsen – hallgat. Politikáról egyetlen mondat sem olvasható, noha Gulyás az önéletrajz megírásának az idején még parlamenti képviselő volt. Nagy dolog, hogy mindezt el tudta választani a hivatásától! A könyvből végig egy olyan ember szól hozzánk, aki elégedett az életével, nem siránkozik, nem merül bele abba, hogy mit kellett volna másképp csinálni – s ez napjainkban ugyancsak ritkaság!
Ha Gulyás éppen olyan szenvedélyes tanár, mint amilyen művész, akkor jogos a remény, hogy Pécsett, ahol most tanít és a színház operatagozatát vezeti, izgalmas dolgok születhetnek! A tenorista első könyve a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg. A kellemes formátumban, szép betűvel szedett könyv méltóbban kivitelezett képmellékletet érdemelt volna és egy szaklektort, aki kiszedte volna a számos névelírást (Lucia Poptól Boris Kristofig). Várjuk az ígért folytatást!
Fotók: Operaház Archívum