Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Parsifal, anyanyelven

Parsifal, anyanyelven

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az idei évadban világszerte 13 színház tűzte műsorára a Parsifalt. Az előadások jelentős része – a tokióit kivéve – Húsvét hetéhez köthetők. Nagypénteken hét színház játszotta Wagner ünnepi színjátékát, Bécsben csütörtökön és hétfőn, míg Wuppertalban és Zágrábban szombaton adták. Ez többek között azt is jelenti, hogy idén mindössze 13 művész énekelhette végig a Parsifal elképesztően hosszú főszerepeit. Az operaénekes vagyonát márpedig a megtanult szerepekben tartja, s a fentiekből az következik, hogy Wagner utolsó művének szólamait nem a legjobb befektetés torokba ültetni. A másik kérdés, hogy egy színháznak ilyen minimális előadásszám mellett mennyi időnként éri meg felfrissíteni a Parsifal produkcióját. Hiszen mégiscsak az egyik legmélyebb és legsokoldalúbb értelmezésre módot adó operáról van szó.

A frankfurti operaház a 2005/2006-os évadban újította fel a Parsifalt Christof Nel rendezésében. Nagypénteken tartották a produkció 18. előadását, ami azt jelenti, hogy nem sűrűn játszották az előadást az elmúlt tíz évben. Nyilvánvalóan a teljes szereposztás kicserélődött a premier óta, viszont a nemzetközileg jegyzett rendező nyilvánvalóan nem vett részt az idei felfrissítésben. Így a színpadon állók csak videó felvétel és játékmesteri útmutatás alapján voltak kénytelenek belehelyezkedni a produkció gondolati világába. A rendezői színház egyik fontos ismerve, hogy az előadások legjobb esetben is négy-öt évvel élik túl a bemutatójukat. Ezek a produkciók annyira az aktuális világra reflektálnak, hogy a pillanat elmúlása után már csak az üres, értelmezhetetlen váz marad utánuk. Mindez a felgyorsult 21. század operai üledéke. (Hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt valóban kibírt egy-egy előadás néhány évtizedet, ahogy egy Lingel könyvszekrény ma is megállja a helyét, míg egy IKEA bútort pár év után fájdalommentesen lecserél az ember.) Szeretünk elfeledkezni arról, hogy Nádasdy Kálmán igazgatóként maga cserélte le rendezéseit a jóval kevésbé időtálló, ám akkoriban előremutatónak látszó Mikó-produkciókra.

A nagypénteki előadás alapján szinte megállapíthatatlan, hogy miféle Parsifalt képzelt el tíz éve Christof Nel. Az előjáték alatt ballonkabátos férfiak búcsúznak a feleségüktől, hogy egy hídon át eltűnjenek a színpadi erdőben és Grál lovagok legyenek. A szép nyitógondolat után azonban nem derül ki a Parsifal egyik alapkérdése, hogy valójában kik is ezek a lovagok, és miféle jótettek hajtanak végre a világban. A ballonkabátosok ugyanis később fekete szkafanderekben térnek vissza és hosszú acélcsövekkel szerencsétlenkednek. Gurnamanz öltönyös kívülállóként vezeti végig a történeten a Woodstockról eltévedt Parsifalt. A főhőshöz hasonlóan fehérben szenved Amfortas, míg Klingsor a Grál lovagok uniformisában feszít. Kundry sokkal inkább anya és háziasszony, mint csábnő. Az előadás időtálló és lenyűgöző része Jens Kilian díszlete. A tervező élt a frankfurti ház adta lehetőséggel és olyan játékos konstrukciót készített, mely valószínűleg igénybe veszi mindkét színpad méretű oldalszínpadot. A feketére festett, magas léckerítés-rendszerek hol egy dupla forgón, hol oldalról különböző alakzatokat ölve, de szinte állandóan mozogva vizualitássá formálják a „térré vált időt”, megjelenítve az erdőt és a templomot.

A frankfurti előadás minden egyes hangjából áradt a magabiztos tudás. Nemcsak Wagner zenéje, hanem az opera szövege is abból a német kultúrából sarjadt, melynek továbbvivői adták elő az ünnepi színjátékot. Ez az anyanyelvi szintű interpretáció egyre inkább kiveszőben van napjaink operaszínpadairól. Az énekelt szöveg értelmezése egyre ijesztőbb mértékben háttérbe szorul, s ezzel egy az énekesek a komplex operák egyik összetevőjétől – az énekelt szöveg értelmétől – fosztják meg a befogadókat, és önmagukat. Frankfurtban a közreműködők nemcsak tudták, miről énekelnek, hanem értették is Wagner sorait, s ezzel a fegyverténnyel az interpretáció egy magasabb síkja biztosította az előadás alapját. Claudia Mahnke hosszú évek óta az első Kundy, aki a szólamot a maga teljes terjedelmében birtokolja. Hangja minden regiszterben kiegyenlített, alakításában a misztikus asszony alázatos alakjában teljesedett ki, a szerep erotikájával adós maradt. Franz-Josef Selig karrierje zenitje után egy kicsivel még  mindig napjaink egyik legjelentősebb német basszistája, sok rendező által csiszolt Gurnemanza minden manírtól mentes. A Pesten is ismert Frank van Aken noha alkatilag messze jár Parsifal figurájától, a szerep étoszával mégsem maradt adós. A művész a címszerepet végig énekelte, dallamban s nem hangokban gondolkodott. Nagyon igyekezett az Amfortassal most ismerkedő amerikai Brian Mulligan megfelelni ennek az együttesnek. Egyelőre ez az igyekezet érződik rajta, de idővel a szerep is be fog érni. Klingsort kissé fás hangon és túl erőszakosan énekelte Simon Bailey. A Frankfurter Opern- und Museumsorchester valószínűleg bármilyen karmesterrel el tudná játszani a Parsifalt. A francia Bertrand de Billy az utóbbi időben sorra tűzi repertoárjára Wagner műveit. Egyelőre egyfajta felszínes-romantikus értelmezésig jutott, ami kétség kívül lehet a Parsifal egyik olvasata, de semmiképpen sem a legmélyebb.

Frankfurt belvárosában, felhőkarcolók között áll a város 1951-ben megnyitott tiszta vonalú operaháza. Előtte – a turisták nagy örömére – egy több méteres neon Euró logó. A hesseni nagyváros valóban kevés látnivalót tartogat, itt a pénz az úr. A nagypénteki közönség ehhez mérten igényes és jólöltözött. Évtizedek óta megkövetelik a minőséget – operaházuk benne is van Németország öt legjobbjában – estéjükhöz a szünetekben elfogyasztott pezsgős lazacvacsora éppúgy hozzátartozik, mint hajdan az Erkel Színházhoz a pereces néni.
Fotó: Barbara Aumüller

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X