Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Újjáépítés

Újjáépítés

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Aki látott már halott operaházat – akár a bezárt Erkelt, akár a kiégett velencei Fenicét vagy a barcelonai Liceót – tudhatja, milyen érzés nézni az üszkös romokat. A drezdaiak egykor világszép Elba parti városközpontjában kereken négy évtizeden keresztül álltak üresen a Semperoper falai. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy az anyagi forrásokban nem bővelkedő NDK-ban újjáépítsék a világ egyik legnevezetesebb operaházát. A harmadik Semperoper megnyitó dátumát – 1985. február 13. – szimbolikusan a város bombázásának évfordulójára időzítették. Az akkori darabválasztás sem volt véletlen, A bűvös vadásszal nyitották meg a színházat, azzal az operával, mely ezer szállal kötődik Drezdához. Noha a mű ősbemutatója Berlinben volt, Weber itt komponálta főművét, mely 1822 óta ezerötszáz előadást ért meg a Semperoperben. Ezek után természetesnek tűnt, hogy az újranyitás harmincadik évfordulóját A bűvös vadász felújításával ünnepeljék meg, igaz, kissé elcsúsztatva a dátumot május 1-re, egy olyan szabadnapra, amikor élőben ki lehet vetíteni az előadást a színház előtti hatalmas téren.

- hirdetés -

Drezda mindig is előkelő helyet foglalt el Németország zenei életében, a Semperoper pedig egyike a virágzó operakultúrájú ország egyik legnívósabb színházainak. A csodálatos aranygyűrű azonban 2012-ben egy valódi briliánssal gazdagodott, amikor sikerült a zenekar élére megnyerni Christian Thielemannt, napjaink vetélytárs nélkül álló német sztárkarmesterét. A dirigens nagy elánnal látott neki annak, hogy a kissé megfáradt szász színházat visszahelyezze a világ komolyzenei térképére. Ennek a folyamatnak az állomása A bűvös vadász felújítása. Thielemann valóban csodát tett Weber majd’ kétszáz éves partitúrájával, élővé varázsolta az első német romantikus operát. A karmester nemcsak azt mutatta meg, hogy miért fontos a mű, hanem azt is, hogy mennyire kifejező és ma is izgalmasnak tűnő zenét írt Weber. A darab minden árnyalata felszínre került a fantasztikus formában játszó zenekar által.
Nem lehet véletlen, hogy a karmesteri revelációt nem kísérte hasonló mértékű színpadi felfedezés. Valószínűleg Thielemann nem akart a premierjén olyan tényezőt, ami elterelte volna a figyelmet a nagyságáról. Azonban az operarendező az 1960-as évek óta legalább olyan hangsúlyos tényezője az előadásoknak, mint a karmester. A nagy dirigensek kora nemcsak azért ért véget, mert kihaltak, hanem azért is, mert a közönség látványos, új megközelítéseket kezdett igényelni a tőlük korban és problematikában egyre távolabb kerülő operák előadásainál. Axel Köhler rendező – egykori kontratenor, jelenleg a hallei színház intendánsa – a Semperoper visszajáró vendége. A szakmát remekül megtanulta, tudja mozgatni a szereplőket, színpadán minden világos és érthető. Csak vészesen kevés. Az előadás valamelyik világháború után játszódik egy félig szétlőtt udvarházban. A szereplők lelkében azonban látszólag nem hagyott különösebb nyomot a háború. Éppoly kedélyesen zajlik a cselekmény, mintha a 18. századi cseh erdőben maradt volna. Ugyanazok a koccintások, lapogatások, műverekedések, fapuskák. Sajnos Agatha ajtaját és ablakát is úgy rázzák a szellemek, mint abban a boldog korban, amikor még valóban tartottak a természetfeletti lényektől. Az áthelyezés nyilván egy halovány áthallás a lebombázott színház felé, de sok következménye nincsen. Az első felvonásban mintha elindulna a darab és lenne némi feszültség a derék, háborút túlélt falusiak és a környéket uraló vadászok között, de ez a szál gyorsan elsiklik. Marad egy olyan Bűvös vadász, amit az elmúlt kétszáz évben bármikor előadhattak volna. A rendező egy új szereplőt iktat be az előadásba, az erősen sánta (és meglehetősen ügyetlenül eljátszott) szolgálólányt, aki egyfajta Kundryként időről-időre felbukkan. Általában mindenkinek útban van, ő kapja a halotti koszorút, sőt Kaspar meg is erőszakolná, aztán végül ez a lány simogatja a haldokló vadászt. Végül elkergetik szerencsétlent. Szerepelt még az előadásban egy lezuhanó hatalmas fekete mű-sas (ekkor a közönség felnevetett), néhány akasztott ember, egy hulla, akinek Kaspar levágta a fejét és egy csomó vadászatot imitáló propaganda gyerkőc. Kiskutya egy szál sem. Az előadás utolsó képe már-már a vidéki operett-előadások levegőjét idézte. Ebbe robbant be Köhler egyetlen szép gondolata: a Remete ábrázolása. Az egykori dicső harcokat idéző falfehér fiatalember teremtett békét. A jól ismert egyenruhás Ottokár meghajolt a múlt árnya előtt. Majd hátrasétált, megsimogatta az egyik puskás propagandakölyök buksiját, aki erre lőtt egy nagyot.
Drezda konzervatív város, a premier közönség mégsem örült az előadásnak. Érezhetően ingerszegénynek tartották. Arne Walther díszlete Csikós Attila „Hol a színpad kint-e, vagy bent” korszakát idézte, szerencsére azért a földre szerelt lámpák nélkül. Hogy mi szükség van az Agatha szobája alatti pincére, és mit keresett a kettészakadt ház a Farkas-szurdok jelenetben, az nem derült ki. Természetesen voltak még szép fények és sok füst, hiszen valamivel meg kellett idézni az erdőt. Katharina Weissenborn jelmezeinek egyetlen előnye, hogy ha a produkció lekerül a műsorról, később bármelyik német operában szabadon felhasználhatóak.

Ilyen körülmények mellett a hangsúly valóban a zenei megvalósításon volt, s Thielemann nem is maradt adós a luxusszereposztással. Georg Zeppenfeld az elmúlt évtizedben napjaink legjelentősebb német basszistájává nőtte ki magát. A magvas hangot markáns színpadi jelenlét kíséri, Kasparja maga a megtestesült ősgonosz. Minden pillantásával az áldozatát lesi, fekete ragadozóként bármikor kész lecsapni rá. Sajnos vele szemben nem sok izgalmat tartalmaz Michael König Maxja. Az Ivan Rebroff alkatú tenoristából meglepően míves lírai tenor árad. A megtévedt vadászról azonban ezen kívül semmi sem derül ki, mintha nem is az ő története lenne az opera. Az amerikai Sara Jakubiak eminensen teljesíti azt, amit Drezdában egy Agathától elvárnak. Majdnem hasonlóan került ki az Annuska szerepével vívott harcból Christina Landshamer is, csak a második ária végére fáradt el csöppet, a kis naivát pedig különösebb tartalommal nem tudta felruházni, ami természetesen nem az ő hibája. A négy főszereplőn kívül osztályon felüli művészeket hívott meg Thielemann a kisebb szerepekre is. Az est legjelentősebb alakítása Adrian Erőd Ottokárja volt. Az egyik legjelentősebb magyar karakterbariton, Ney Bernát dédunokája elvitte az egész utolsó képet. Megjelenésével feszültséggel telítődött a színpad. Egy tenyérbe mászó, izgága diktátort formált a nem létező szerepből, egyből biztosítva az előadásnak azt a politikai felhangot, amit a rendező képtelen volt az első két órában megteremteni. Albert Dohmen – Peter Kontwitschny madridi Kasparja, Bayreuth Wotanja – elsősorban megjelenésében hordozta a fővadász-apuka figuráját. Valószínűleg sokat fogunk még hallani a  Remetét éneklő Andreas Bauerről, aki Frankfurtban már főszerepeket énekel és az ösztöndíjas Sebastian Wartigról, az egészséges, nagyhangú Kiliánról.
Az újjászületésének harmincadik jubileumát ünneplő Semperoper premierjén nem jöttek ki öltönyös urak a függöny elé, hogy hosszas beszédekben méltassák a kultúra összetartó és lélekformáló erejét. Ehelyett az egyik legfontosabb operájukat újították fel, a világelsők közé törekedőkhöz méltóan. Megszívlelendő út!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X