Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Fedőneve: Czeglédi - egy karmester kettős élete

Fedőneve: Czeglédi – egy karmester kettős élete

„– Lebukott egy emberünk Alaszkában. – Kár érte. – Kiváló ügynök volt.” – Ismételgetik néhányszor tökéletesen közömbösen a leírva nem különösebben mulatságos párbeszédet az egyik 1970-es évek közepén készült Bud Spencer – Terence Hill vígjátékban. Az ügynökkérdést azonban sem Amerikában, sem a Keleti Blokkban nem kezelték akkoriban ennyire könnyedén. Mégis a fenti mondatok villantak be néhány napja, amikor egy írás látott napvilágot a pestisracok.hu portálon, amelyben az Operaház egyik karmesterének állítólagos ügynök-emlékiratait ismertetik. Jellemző, hogy nem sokan ugrottak rá a témára, mintha most, a rendszerváltás után negyedszázaddal ez még mindig olyan kérdés lenne, amelyről jobb tudomást sem venni. A tizenötoldalas feljegyzést „egy olvasó” juttatta el Hankiss Ágneshez, a Hamvas Intézet izgatatójához. Kevés izgalmasabb téma van az Operaház világháború utáni történelmében, mint az ügynök-kérdés. Hiszen ebben a kivételezett, kicsi, ám heterogén közösségben nyilvánvalóan szép számmal éltek olyan kollégák, akik meggyőződésből, kötelességtudatból, esetleg szakmai féltékenységből jelentettek kollégáikról valós és vélt dolgokat. Egy ekkora, kiemelten reprezentatív kulturális intézményre fokozottan ügyeltek. Számos fontos embert látott vendégül a színház a repertoár- és díszelőadásokon, ráadásul a társulat az 1960-es évek elejétől egyre gyakrabban turnézott külföldön, Nyugaton is, ami módot adott a disszidálásra. Több beépített ember személye valószínűsíthető, ám nagyrészük a mai napig felderítetlen. Kérdés, hogy mennyi maradt egyáltalán fenn az irományaikból. Pedig ezek a személyek és jelentéseik nyilvánvalóan sok mindenre magyarázatot adnának. Annyit ma már bizonyosan lehet tudni, hogy az Operaházban, az 1950-es években huszonhat személyt foglalkoztattak, 1963-ban öt hivatalos kapcsolat, két társadalmi kapcsolat és két informátor, de még 1987-ben is három titkos megbízott és kilenc hivatalos kapcsolat figyelte a dolgozókat. Úgy tűnik, egyiküket sikerült most beazonosítani.

Fráter Gedeon 1919-ben Budapesten született magyar ősnemesi család sarjaként. Már tanulmányai közben, 1938-ban fizetésnélküli korrepetitorként az Operaházhoz kerül egy évadra, majd 1942-ben státuszba vették. Az ostromot a színház pincéjében vészelte át, nyelvtudásának köszönhetően Sergio Failonival dolgozhatott az olasz maestro haláláig. Néhány opera elvezénylése után Fráter Kenessey Jenő mellé került,  balettkarmesternek. Hosszú évtizedeken keresztül, 1982-es nyugdíjazásáig, sőt, azon túl, egészen 1993-ig, olykor egyeduralkodóként dirigálta a baletteket. Igaz, nem mindent, a kényesebb darabokat, mint Bartók egyfelvonásosait nem kapta meg. A balettegyüttessel nagyon sokat utazott külföldre, jelentős állami kitüntetésben nem részesült. A háború után feleségül vette Fleischmann Margitot, Márkus László színművész édesanyját, az Operaház művészbüféjének bérlőjét. Sallai Imre (jelenleg Tátra) utcai lakásuk olykor veszekedéstől volt hangos, az asszony ugyanis féltékenykedett az urát körülvevő balerinákra. Frátert muzsikustársai nem tartották jelentős karmesternek, de kellemes úriember hírében állt. Igazi szenvedélye a horgászat volt. “Fantasztikus figura, maga a nyugalom.” – mondta róla Márkus László. A nevelőapjánál mindössze nyolc évvel fiatalabb színész életében állítólag Fráter volt az egyetlen ember, akivel sohasem veszett össze. Ma közös sírban nyugszanak, a Farkasréti temető egyik elit parcellájában. Fráter Gedeon 1998-ban, 78 éves korában hunyt el.
 
A fenti bekezdés apró módosításokkal számos művészre ráillene. Fráterről se gondoltak évtizedekig egyebet, mint, hogy megbízható muzsikus és régi vágású úriember. Aztán váratlanul, másfél évtizeddel a halála után előkerül egy néhány oldalas gépirat, ami mindent megváltoztat. Mostantól az internet keresője nem csak azt fogja feldobni, hogy karmester, hanem azt is, hogy ő volt a Czeglédi fedőnevű ügynök. Akik ismerték, nehezen hiszik ezt el Fráterről. Maga az emlékirat is zavarba ejtő szöveg. Sem a tartalma, sem az írásmódja nem vall egy több nyelven beszélő, művelt polgárra. Ha élne, védekezhetne vagy beismerhetné a vádat, ahogy tette például Szabó István, Oscar-díjas filmrendezőnk. Fráter azonban halott, ahogy a jelentéseiben szereplők nagy része is az. Mégis jó volna azt hinni, hogy csak egy elvesztett szilveszteri fogadás után hordta össze ezt a szöveget a karmester, esetleg egy haragosa terelte rá a gyanút. Ezek azonban csak a védelem fantazmagóriái, a tény, hogy noha nincs aláírás az írógéppel írt szöveg végén, az iromány jelenleg egyetlen emberre utal, Fráter Gedeonra.

Úgy tűnik, mintha 1982-es operaházi nyugdíjazása után egy évvel Czeglédi ügynök megijedt volna attól, hogy a hálózat nem fog rá igény tartani a jövőben. Jelentései valószínűleg évről évre érdektelenebbé váltak. Talán azért ült gépe elé 1984 januárjában, hogy összefoglalja besúgói életművét és bebizonyítsa, hogy mennyire fontos eleme volt a hálózatnak. Nem tudni, mi igaz az általa leírtakból és mi a félremagyarázás. Egyáltalán mi lehet igaz egy ember életében, aki évtizedeken keresztül kettős életet élt, és megfigyelte, beárulta kollégáit. Az emlékiratból az derül ki, hogy nagyon sértett valaki lehetett az író, jelentős önértékelési zavarokkal. (Jóérzésű ember nem ír le olyat magáról, hogy: „Átütő sikert arattam.”) Nyilvánvalóan egy el nem ismert művész kiváló alany a beszervezésre. Különös, hogy Fráter magára a több napi fogházzal súlyosbított beszervezési aktusra is úgy emlékezik vissza, mint egy kellemes délutáni kávézásra néhány úriemberrel. A jelentésben sorra nevezi meg a kapcsolattartóit, akik neve leellenőrizhető a III/III-as ügyosztály nyilvántartásában. A leírás szerint mindegyikükkel kiváló volt a munkakapcsolata. Nem tudni, hány kollégájának lehettek kellemetlenségei Fráter ténykedése miatt, a Vaszy Viktorról szóló jelentései olvashatóak, de visszaemlékezéseiben az akkor már külföldön élő Blum Tamásnak és Tóth Péternek éppúgy odavág, mint az Operaház éppen hivatalban lévő igazgatójának, a nyíltan baloldali elkötelezettségű Mihály Andrásnak.
Gervai András Fedőneve: „szocializmus” című könyvében egy fejezetet szentel az Operaháznak, melyben a „Mária”, illetve „Székely Klára” fedőnéven működött ügynök (L. J.-né, revizor) irataiból szemezget. A hölgy ugyanazoknak a kapcsolattarkónak jelentett, mint Czeglédi. Nagy valószínűséggel azonban nem tudtak egymásról, mert Székely Klára egy helyen megemlíti Fráter – egyébként köztudott – arisztokrata származását. Mária ügynök nem lehetett tisztában azzal sem, hogy számos nemesi származású egyént szerveztek be informátornak (közöttük Esterházy Péter édesapját), akik nyilvánvalóan otthonosabban mozogtak olyan körökben, ahova a friss népi demokrácia egyszerű katonái aligha kerülhettek volna be feltűnésmentesen. Székely Klára és Czeglédi ugyanazokat a művészeket figyelte meg, többek között a mindenkivel jóindulatú Palló Imrét, a jobboldali beállítottságáról híres Udvardy Tibort, és szegény Raskó Magdát, aki nem sok nyomot hagyott maga után a magyar operajátszás történetében.
 
Czeglédi visszaemlékezéseiben igyekszik részletesen számot adni harminckét éves besúgói munkájáról. „Érdemeit” feltehetően erősen eltúlozza, állításainak jórészét képtelenség elhinni, például, amikor azt ecseteli, hogy az egész országban egyedül ő látta, mi készül 1956-ban, és ha a jelentései eljutottak volna az illetékesekhez, meg lehetett volna akadályozni az októberi eseményeket. Az is valószínűtlen, hogy Palló Imre 1957 januárjában a baloldali elemekről (!) készített halállistát őrzött a szekrényében. Kérdés, hogy aki 1984-ben kezébe vette ezt a visszaemlékezést, éppúgy kételkedett-e írójának ép elméjében, mint a mai olvasó, vagy komolyan vette azokat. A korosodó karmester a dokumentum végén mérleget próbál vonni. Kesereg, hogy a rá váró pártkarrier helyett inkább a hírszerzést választotta (párttagokat nem szerveztek be), amiért viszont kisebb lett a nyugdíja. Azt is beismeri, hogy munkájának köszönhetően magányossá vált. Egyetlen vigaszként a felettesével való elvtársi, már-már baráti kapcsolat tudja megnevezni. Ha valóban Fráter írta a visszaemlékezést, és komolyan gondolta amit papírra vetett, nem is kívánhat számára mást a késői olvasó, minthogy reményét fejezze ki, valóban magányosan tengette utolsó éveit. Czeglédi ügynök azért megértett valamit a kádári enyhülésből, sőt egyik gondolata most is aktuális: „Ma már nem mind ellenség, aki bírál, vagy jogos nemtetszését fejezi ki.”
Fráter Gedeon fényképe az Operaház Emlékgyűjteményéből, a többi fotó – mely nem a karmestert ábrázolja – a Fortepan gyűjteményéből származik

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X