Aki foglakozik az okkult tudományokkal, talán meg tudja magyarázni, hogy miféle különös egybeesés lehet az oka annak, hogy július elején néhány nap különbséggel – más-más évben – a világ különböző pontjain három nagyszerű tenorista is született. B. Nagy János 9-én sírt fel először, majd 11-én az idén 90 esztendős Nicolai Gedda következett, a sort 13-án Carlo Bergonzi fejezte be. Akad egyéb hasonlóság is a magas C királyainak életrajzában. Például az, hogy mindhárman énekeltek Budapesten. S amikor itt jártak, fénykép készült az fellépésükről. Melyet ki más készíthetett volna, mint az Operaház „udvari fotósa” Mezey Béla!? A fényképészek általában szerény emberek, akik nem magukat tolják előtérbe, hanem a kamera másik oldalán állva próbálják elkapni a megfelelő pillanatot. Mezey Béla sem ünnepelteti magát, pedig nemrég töltötte be a 80. életévét. Éppen aznap, amikor Carlo Bergonzi 91. esztendős lett volna. Mert bizony ő is beleillik a sorba. Ugyan hivatalos képzésben sosem részesült, színpadra sem lépett, de gondosan őrzi azt a magnókazettát, amely ékesen bizonyítja, hogy ha máshogy alakul az élete, talán belőle is príma tenor vált volna.
Mezey Béla alig tizenkilenc évesen került az Operaház bűvöletébe. Mára a színház egyik legrégebb óta működő tagjává vált, hiszen 1954-ben, hatvanegy éve vették fel, „kékköpenyes világosítónak”. Felesleges lenne felsorolni, kik alkották ekkor Tóth Aladár társulatát. Az érdeklődő fiú minden előadáson testközelből figyelhette a legnagyobb énekeseket és táncosokat. Olyan művészek ajándékozták meg barátságukkal, vagy csak néhány életre szóló mondattal, mint Svéd Sándor, Ferencsik János vagy Oláh Gusztáv. Mezey hamar megirigyelte Tóth László balettművész, a színház akkori fotósa munkáját. Maga is kamerát ragadott és Tóth segítségével kísérletezni kezdett. Első képeit 1958-ban készítette, melyek 1960 óta jelennek meg nyomtatásban. Idővel a fejgépet a végleg felcserélte a kamerával. Ma is dolgozik, új fotói a Premier magazinban láthatók. Így minden bizonnyal Magyarországon ő a legrégebb óta folyamatosan dolgozó színházi fényképész. Az elmúlt hatvanöt évben megszámlálhatatlan előadást és művészt kapott lencsevégre, legalább száz folyóméternyi fotót, több lemez- és könyvborítót készített. Így láttam őket című önálló kötete 2000-ben Kertész Iván szövegével és Fodor Géza előszavával látott napvilágot. Mezey Béla az Operaház centenáriumi Bánk bán előadásának közremüködőivel
Mezey Bélának megadatott, hogy évtizedeken keresztül együtt lélegezhetett az Operaházzal. Ismerte a művészek minden rezdülését, kívülről fújta a teljes repertoárt. Ilyen alapokkal könnyű dolgozni, ám mindezt megszerezni hosszú évek szenvedélyes munkája. Ő még valóban a színházban élt, sőt sokáig saját műtermet tartott fent az Andrássy út 20. belső udvarában. A fotós élete folyamatos figyelés és a megfelelő pillanat elkapása. Mezey Bélának pedig mintha ezer szeme lett volna. Mindenhol ott volt, mindent észrevett és rögzített kamerájával, vagy elraktározta elkoptathatatlan memóriájába. És véleményezett. Ugyanis nem konfliktuskerülő ember. Válogatás nélkül nekiment bárkinek – akár a színház vezetőinek is –, amikor úgy érezte, igaza van. Ezért aztán számtalan haragosra tett szert az évek során. Nem bánta. Mindig megingathatatlan hittel védte az igazát. Olykor kapcsolatai mentek rá a véleménykülönbségre. Úgy érezte cserbenhagyták, elárulták a régi barátok. Pedig csak mást gondoltak bizonyos dolgokról, vagy más értékrend szerint működtek.
Mezey Béla harmadik nagy szerelme, az Operaház és a balerinák után a Duna. Évtizedekig járt el motorcsónakozni, evezni. Talán ennek köszönhető, hogy nincs ember a környezetében, aki elhinné, hogy a ruganyos mozgású, kamaszos huncutsággal csillogó szemű fotós – mit fotós, önálló intézmény – 80 éves lett. Mit lehet ilyenkor kívánni a közhelyeken túl? Még sok olyan zenei élményt, amitől libabőrös lesz!