Papageno Radio
Blogok Caruso Látható-e vajon a csalogány dala?

Látható-e vajon a csalogány dala?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Prágai Nemzeti Színház opera-együttese a múlt hétvégén tartotta második premierjét az évadban. Dramaturgi bravúrral párosítottak össze két olyan orosz egyfelvonásost, melyeknek első látásra nem sok közük van egymáshoz. Stravinsky első operáját, A csalogányt (Párizs, 1914), és Csajkovszkij utolsó dalművét, a Jolantát (Szentpétervár, 1892) talán még soha nem játszották együtt. A két ősbemutató között mindössze huszonkét év telt el, mégis egészen más világot képvisel a két opera. Egyik sem remekmű, A csalogány leginkább stílusbravúrnak nevezhető, a Jolanta pedig egy túlírt mese, sok üresjárattal. Egyetlen érdekessége, hogy Csajkovszkij folyton visszatérő kérdésére, miszerint „lehet-e szeretni egy embert…?” – ha nem szeret és megöli a leendő sógorom (Anyegin), ha megőrül és a halálba hajszolja a jótevőmet (Pikk dáma), ha jóval öregebb nálam és börtönbe zárja az apám (Mazeppa) – a korábbiakkal ellentétben pozitív választ ad, hiszen a vak lány és a kastélyba tévedt gróf története happy enddel végződik. Közös a két meseopera gyökere, ugyanis dán történeteken alapszanak. Mindkét darab fordulópontja a szerelem természetfeletti gyógyító hatása: A csalogány visszatér a beteg Császárhoz, aki a madárdal hatására lesz jobban, a vak Jolanta pedig látni szeretné a szép-szavú Vaudémont grófot és ezért vállalkozik a műtétre. A két operát összefűzi a lány egy mondata: Látható-e vajon a csalogány dala?

A csalogány
Az nem kérdés, hogy érdekes meghallgatni a két operát, ráadásul úgy tűnik, Prágában van is rájuk közönség, a kérdés az, hogy tulajdonképpen mi okból vettél elő őket. A repertoár színesítésének nemes célján kívül más cél nem látszott kibontakozni az este folyamán. Az operák rendezésével a pályakezdő Dominik Beneš-t bízták meg, akinek ez két nem könnyű darab volt a fővárosi belépője. Beneš kiválóan megtanulta a szakma alapjait, az előadás nagyon pontosan van lerendelkezve. Kiváló iparos munka, ami napjainkban nagy szónak számít. A második szint, a művek mélyebb értelmezése elmaradt, a Jolanta néhány pedig szereplőjével habitusuknál fogva nem tudott mit kezdeni. Fantáziáját inkább a friss Csalogány mozgatta meg, ahol az események urának a Halált teszi meg, aki végül visszavonulásra kényszerül. A jóval statikusabb Jolantában inkább a szépre törekedett, s a hosszú állóképek olykor unalomba fulladtak. A Prágai Nemzeti Színház érezhetően nem akart sok pénzt költeni egy olyan estre, melyet valószínűleg nem lehet évekig játszani. Beneš és alkotótársai a szükségből kovácsoltak erény, Martin Černý díszletei kevés pénzből készülhettek, mégsem keltettek olcsó hatást. Zuzana Přidalová jelmezei papíron bizonyára nagyon jól mutattak, sajnos azonban rajzait elfelejtette a ruhákat viselő hús-vér emberek alakjára igazítani.
Jelenet A csalogányból
A két orosz operát biztos kézzel tartotta össze az angol Jan Latham-Koenig. Érdekes módon, amíg A csalogány kamarazenei hangzásából minden szólam kiválóan érvényesült, addig a Jolanta nagy romantikus hömpölygése inkább csak egy távoli masszaként szűrődött fel a zenekari árokból. Prágai Nemzeti Színház vezetése igyekszik minden szerepet saját művészeknek kiosztani, vagy egyéb cseh és szlovák színházból hoznak vendégeket, s csak végszükség esetén hívnak külföldi énekest. Milena Arsovska pontosan énekli és mozogja (a táncolni szó túlzás lenne) a Csalogányt, de a szerep titkával adós marad. Szinte luxusnak számít a szép hangú Jaroslav Březina a Halász rövid szólamában. Kiváló a két karakter szereplő, A kamarás és A bonc, Miloš Horák és a veterán Luděk Vele. Dana Burešová tökéletesen képzett szláv hangja kiválóan illik Jolanta szólamához, miközben a művésznő habitusához a nagy drámai szerepek állhatnak közelebb. Az odesszai Konstantin Andrejev igazi sírós hangú orosz tenor, akinek hangképzését lehet szeretni, vagy elutasítani, mindenesetre Csajkovszkij valószínűleg valami hasonlóra gondolt Vaudémont szólamának megírásakor. Roman Janál a megszólalásig, sőt azon túl is Németh Józsefre, a szegedi baritonra emlékeztet. Ha Janál nemes matériáját már ki is kezdte az idő, kiváló bel canto technikája átsegíti a buktatókon. Más kérdés, hogy valós életkorát paróka helyett oylan játékstílussal igyekszik fedtetni, hogy Robert hercege leginkább egy 60-as évekbeli Danilo grófra emlékeztet. Szintén a régi korok túlélőjeként állt a prágai színpadon a René királyt éneklő Zdenek Plech. A fiatal basszistánál kevés hatalmasabb termetű és matériájú basszista él még a földön. Színészi eszköztára a legjobb esetben is arra terjed ki, hogy arcát a kezébe temesse, de a mellkasából felzengő kormos voce mindenért kárpótol. Finom érzékkel énekelte Lucie Hilscherová Márta kis szerepét.
Jelenet a Jolantából
Mindenképpen jó úton jár a Prágai Nemzeti Színház a két egyfelvonásos bemutatásával. Érdekes darabok szólaltak meg magabiztos előadásban, méltón reprezentálva a cseh operajátszás jelenlegi állapotát. Úgy tűnik, a színház nem akar a világ élbolyába törni, inkább saját erőkből épít biztos bázist. Ez is egy út.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X