Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Haláltánc skótszoknyában

Haláltánc skótszoknyában

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Giuseppe Verdi nem sokkal az 1847-es ősbemutató után a legkedvesebb operájának nevezte a Macbethet, melyet végre méltónak ítélt arra, hogy apósának és jótevőjének, Antonio Barezzinek ajánlja. De nemcsak a szerző érezhette úgy, hogy még az 1865-ös átdolgozással is nagyon messzire jutott a műfaj fejlődésének útján, helyenként a mai hallgató is meglepően modernnek érzi a darabot akár zenei, akár dramaturgiai szempontból. Az sem véletlen, hogy napjainkban igen sok színház veszi elő az operát. Verdi minden romantikát és szerelmi szálat nélkülöző zenedrámája régóta nem volt ennyire aktuális, mint most, amikor olykor a gyakorlott újságolvasók is csak kapkodják a fejüket szembesülve a legfrissebb hírekkel. Az idei szezonban nem kevesebb, mint harminchat színház játssza a Macbethet, s nagyrészük valószínűleg nem azért, mert a két nehéz főszerepre tökéletes énekessel rendelkezik.

 
Nincs nehéz dolga annak a rendezőnek, aki aktualizálni szeretné a Macbethet, hiszen ki ne látná ma szívesen a Kancellárasszonyt Ladyként alva járni, vagy Európa Erős Emberét, amint eszelős szemekkel mered Banquo árnyára?! Nem kizárt, hogy valami ilyesmit reméltek Kovalik Balázstól, amikor felkérték, hogy állítsa színpadra a művet a vesztfáliai Bielefeldben. A magyar alkotó azonban ismét egy nehezebb utat választott, amikor a napi játszmák helyett rendezésében arról mesélt, hogy számára mit jelent a politika. Pályafutásának talán legkeserűbb rendezése lett a Macbeth. Ha Verdi még hitt is abban, hogy egyszer valaki lemossa a mocskot a skót koronáról, Kovalik Balázsnak már nincs ilyen illúziója. Verdi sem gondolta, hogy a koronáért vívott harcnak a címszereplő halálával vége lehetne, hiszen Malcolmon kívül a királygyilkos Macduff is jogot formálhat a trónra, melyet a boszorkányok Banquo fiainak ígérték. A komponista az 1848-as forradalom előtti évben még optimistán tekintett a jövőben, s az ősváltozat fináléja egyáltalán nem zárja le a művet, a gyakrabban játszott erősen túlzó apoteózis csak később került az opera végére. Nem véletlen, hogy a bielefeledi előadásban az eredeti befejezést használják.
 
A produkcióban – hasonlóképp korunk politikai játszmáihoz – nincs tiszta ember. Mindenki a hatalmat akarja, és ezért számukra semmilyen ár nem drága. Az előadás napjainkban játszódik (jelmeztervező: Angelica Höckner), ám Skócia éppen úgy idézőjelbe kerül, ahogy a Müpa Bolygó hollandijában Norvégia. A kockás szoknyák, zászlók és dudák csak olyankor kerülnek elő, amikor valaki a nemzeti szimbólumokat üres önigazolásként szükségesnek érzi villogtatni. Hermann Feuchter díszlete egyszerre reális tér – egy szürke fal –, és varázsdoboz, melyből a legváratlanabb szobabelsők és lázálmok kerülnek elő. Az előadás egy 21. századi tanmese, a hatalomért folytatott harc meddő haláltánca, melynek központjában egy Macbeth nevű fehéringes áll. Miközben a rendező száműzte a természetfölötti elemeket (a boszorkányok például egyszerű örömlányok), mégsem marad a realitás talaján, hiszen hősei elpusztíthatatlanok.
 
A történet egy bordélyházban indul, ide jár levezetni a mindennapi feszültséget Macbeth és Banquo. Amikor a mulatság a tetőfokára hágna, feltűnik Cornwall thánjának koporsója. Az üres lábából csak a hőn áhított korona kerül elő… Macbeth otthon nem lel kielégülésre felesége oldalán, hiszen a Lady bájait Banquonak tartogatja. Mindkét férfi késsel távozik a hálószobából, így sosem derül ki, hogy a gyáva Macbeth, vagy kebelbarátja döfte-e le Duncant. A király halála is jelképes, hiszen, miután a vágómarhaként kivéreztetett hullát koporsóba tették, az I. felvonás fináléja alatt keringőzni kezd a riadt új uralkodóval… Macbeth a korona által nem került közelebb a feleségéhez, gyanítja, hogy valaki közéjük állt, ezért elhatározza, hogy lelövi Banquót. A férfi azonban mindig golyóálló mellényben mutatkozik, így amikor a király azt gondolja, hogy szitává lőtte barátját, az mosolyogva (és a közönség tapsaitól kísérve) távozik. Ezután jogos Macbeth megrökönyödése, amikor Banquót a bankett vendégei között találja.
 
A riadt király hideg és számító felesége elől (aki Macduffot is igyekszik behálózni) a boszorkányokhoz és a kábítószerhez menekül. A három jóslatot Banquo, Macduff és a Lady mondja el. Az utolsó a látomás a legijesztőbb, hiszen az asszony karjaiban ringó csecsemő, és a kanapé alól kimászó újabb utódok mind a Lady ölében fogantak, de az apjuk Banquo. A heroin mámorból ocsúdó Macbeth már csak vért akar látni, késével mindenkinek nekitámad, miközben a felesége riadtan figyeli az őrjöngő királyt.
Az előadás legtorokszorítóbb jelenete, amikor az alsóruhás mozdulatlan, kiszolgáltatott tömeg élesen megvilágítva lassan előtűnik a süllyedőből. A fent megjelenő politikus Macduff áriája nem más, mint a hatalomhoz ragaszkodó Lady rosszul megírt, üresen csengő kortes-beszéde. A menekültek – mi mást tehetnek szegények – már-már hajlanak a szép szavakkal közéjük vegyülő szőke ifjúra, de ekkor megjelenik Duncan király fia, Malcolm. Ezúttal skót-szoknyában. Úgy tűnik, a királyfi kötődik az efféle viselethez, ugyanis korában, a bordélyházban női ruhában ropta a lányokkal… Szerencsére épp időben érkezik, ahhoz, hogy Malcolm elé vágjon és a pattogó induló hangjaira maga mellé állítsa az elcsigázott tömegeket.
Macbeth három napja virraszt és várja a vacsoraasztalnál jégszívű hitvesét. A Lady végre megjelenik, de már semmi köze sincs a meghasonlott férjéhez. Macbeth történetének vége. Utolsó lázálmában a hálószobájuk giccses képe tűnik fel, a meghitt skót táj szivárvánnyal és barikákkal. Menedéket ez sem nyújthat, a képen át érkezik Malcolm és géppuskás kísérete. Macbeth megátkozza és eldobja a koronát, majd távozik. Amikor a királyi jelképet Malcolm a fejére illeszti, a Lady jelentőségteljesen mellé áll, ahogy Macduff és Banquo is…
A bielefeldi színház művészei minden energiájukat latba vetették a produkció sikeréért. A színház főzeneigazgatója, Alexander Kalajdzic gondosan vezényelte az előadást. Aggódó odafigyeléséből egy olyan előadás született, ami nélkülözött minden olasz lendületet, ám cserében a kimondott szavak értelmet nyertek. Ilyen zenei vezető mellett abszolút biztonságban érezhették magukat az énekesek. A címszerepben Evgueniy Alexiev elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy kissé fakó baritonján állandóan öblösítve a megterhelő szerepet megfelelően interpretálja. Ha beénekeli a szólamot, valószínűleg alakítása is elmélyültebbé válik. Az előadás abszolút főszereplője a koreai Soojin Moon-Sebastian volt. A keleti first ladyk tartását, erotikáját és rafinériáját fölényesen egyesítette pazar alakításában. Hangja legalább olyan csúnya, mint ahogy azt Verdi megkívánta, ám adottságaival a szólamot fölényesen birtokolja. Öröm hallgatni mennyit fejlődött Pataky Dániel, aki nemrég Pesten még Malcolmot játszotta. Ő is pontosan érzi a Kovalik által megálmodott figura kettősségét, áriájában olvadékony tenorja kiválóan illik a politikus kettős beszédéhez. Moon Soo Park szemtelenül fiatalos Banquója méltó párja lesz a Ladynek a trónon.
Kovalik Balázs rendezése zajos és nagy sikert aratott Bielefeldben. A békés és gazdag város színházba járó közönsége teljesen megtöltötte a szép szecessziós épület nyolcszáz férőhelyes nézőterét. Érezni lehetett, hogy a város lakói életének szerves része az előadások látogatása és, hogy mennyire egyetértenek a rendezés olykor mosolyra fakasztó mégis zsigerien kilátástalan mondanivalójával.
Fotó: Paul Leclaire

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X