Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A Rózsa-ügy, avagy az Operaház első félbemaradt előadása

A Rózsa-ügy, avagy az Operaház első félbemaradt előadása

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az Operaházi Botránykrónika egyik legkiemelkedőbb pillanata az A walkür előadás, amelyre 1920. április 5-én szélsőségesek rontottak be, hogy a Wotant éneklő Rózsa S. Lajos ellen tüntessenek. A történet szerint a baritont annyira feldúlta az esemény, hogy ledobta főisteni lándzsáját és meg sem állt Amerikáig. Mint minden legendának, ennek is van bőséges valóságalapja, ám jóval összetettebb és árnyaltabb az eset annál, mint ahogy emlékezni szokás rá.
Rózsa S. Lajos pályájának kezdete nem tartalmaz különösebb izgalmakat – ugyan a lexikonok bővelkednek ellentmondásos adatokban. Nővére elmondása szerint Körmenden született 1879-ben (máshol 1877-et és Budapestet is írnak) Rosenzweig Sámuel néven, a tizennégy testvér közül ő volt a legkisebb. Pécsi kereskedősegédként figyeltek fel a hangjára, Kövessy Albert léptette fel először társulatában, majd a budapesti Népszínház (az 1965-ben felrobbantott Blaha Lujza téri Nemzeti Színház) kóristája lett. Első szólószerepét beugrással kapta, de hogy a Bob herceg Pomponius-át énekelte Kovács Mihály, vagy Béldi Izor: Katalinjában Gregor pópát Pusztay Sándor helyett, az már kérdéses. A siker után vette fel a Rózsa Sándor művésznevet, melyet később – talán mert sokan a híres betyárra asszociáltak róla – Rózsa S. Lajosra cserélt. A Népszínházból a korszak egyik legkiemelkedőbb igazgatója, Krecsányi Ignác szerződtette Buda-temesvári társulatába, ahol fokozatosan vette birtokba az operettek és operák bariton főszerepeit. Rózsára az Operaház is felfigyelt és 1909-ben, majd 1910-ben vendégszerepelni hívták. A pesti társulatnak 1910. április 1-én lett tagja, s napra pontosan tíz évet töltött a színháznál. Néhány kisebb szerep eléneklése után fokozatosan birtokba vette a teljes bariton repertoárt, s Takáts Mihály 1913-as halála után fachjában vetélytárs nélkül maradt. Kritikusai szerint nem volt szerepeiben elmélyedő művész, figuráit elsősorban hatalmas és gyönyörű hangjával teremtette meg. Az összes nagy Verdi és Wagner főhős mellett énekelte Escamillót, Toniót, Scarpiát, Petur bánt, Salamon királyt és Rákóczit Zichy Géza trilógiájában; sokat járt vidékre, sőt Ludwig Rozsa néven vendégszerepelt Berlinben (1915) és Bécsben (1916) is. Egyike volt az első magyar operaénekeseknek, aki felismerte a hanglemez fontosságát – vagy a kiadók láttak fantáziát a művészben –, s ennek köszönhetően ma is több tucat felvétele (elsősorban magyar nóták) hallgatható. Fényképeiről jótartású, makulátlanul öltözött úr mosolyog ránk, pedig Rózsa nem volt egészséges ember. Húszéves korában leesett egy létráról és a nyílt sebe, cukorbetegsége miatt sohasem gyógyult meg teljesen, emellett vesebajban is szenvedett. Miközben fontos volt számára a pénz, jótékonyságáról is keringtek történetek. Amikor Grossmann József kóristát harmincnyolc évnyi szolgálat után elküldték az Operából, Rózsa egy kávéházban tetemes summát énekelt össze kollégájának, akit később Amerikából is rendszeresen támogatott.

Rózsa S. Lajos tízéves operaházi működésére esik az I. világháború. Ez idő alatt színházi munkája mellett a marsrutákkal beutazta az országot, hogy közel kétszáz jótékonysági koncerten működjön közre. Ennek köszönhetően Ferenc Szalvátor főherceg 1917-ben a Vöröskereszt hadiékítményes másodosztályú díszjelvényével tüntette ki. A Tanácsköztársaság alatt mindössze tízszer lépett fel, több előadást lemondott. Az Otelló júniusi főpróbája előtt állítólag kiment a függöny elé és így szólt: „Amíg ezek a rohadt népbiztosok a feleségeikkel itt ülnek, senkinek sincs jogában a feleségem és a fiamat kizárni.” Ez a mondat akkoriban nem jelentett életbiztosítást. Rózsa S. Lajos érzékeny és hirtelen haragú férfiú lehetett (egyszer például egy rosszul rögzített színpadi lépcső miatt, előadás után megpofozta a felelősnek vélt ügyelőt), akinek a világháború után – negyven éves elmúlt már – elege lett a magyarországi viszonyokból, s többször hangoztatta nyilvánosan, hogy itt nem lehet élni és ki kell vándorolni. Amikor operaházi szerződése 1920 márciusában lejárt, nem hosszabbította meg, hiszen a zsebében volt több amerikai ajánlat, szerepeit is áttanulta németül illetve olaszul. Az Operaháznak mindenképpen érdekében állt a vezető bariton itthon tartása, hiszen hiányát hirtelen képtelenség lett volna egyhamar pótolni. A fachban ekkoriban a Rózsával közel egyidős Szemere Árpád, az inkább basszbariton Szende Ferenc, a megbízható Farkas Sándor, a nem különösebben jelentős Pusztay Sándor, a karakterszerekre szakosodott Dalnoki Viktor és a pályakezdő Palló Imre (akinek épp Rózsa tanította be az első főszerepeit, Amonasrót, Telramundot és Rigolettót) működött.
1920. március 1-től Magyarország államformája ismét királyság lett, s az Operaház plakátjaira 24-től ismét a Magyar Királyi Operaház felirat került, a korábbi Nemzeti helyett. Időközben az állami színházakban is megkezdődött a művészek átvilágítása, hogy eltávolítsák azokat, akik a Tanácsköztársaság alatt túlságosan aktívan vettek részt az eseményekben. „Most előmásznak azok, akik a hazaszeretet frázisaiból akarnak hasznot húzni.” – írta naplójába Jászai Mari. Amikor Beregi Oszkárt március 17-én Ambrus Zoltán igazgató fel akarja léptetni a Nemzeti Színházban Herczeg Ferenc: Árva László király című darabjában, az Ébredő Magyarok Egyesülete és az egyetemi ifjúság mintegy kétezer fős tüntetést szervezett a színész ellen, akit a minisztérium végül el is tiltott a szerepléstől. A darabváltozás hírére a tömeg feloszlott, Beregi pedig a következő évtizedben a hazai helyett nagy osztrák és német színpadokon aratott sikereket. Két héttel később, március 30-án tartotta Rózsa S. Lajos a búcsúfellépést a Carmenban, majd másnap a Vigadóban adott koncertet Dohnányi Ernő vezényletével. Az amerikai vízum azonban késett, így a bariton az évadban további tizenkét előadást vállalt vendégként, igen magas, 3.000 koronás esti gázsiért – ami nyilvánvalóan szúrta a nem éppen túlfizetett kollégák szemét. Ám amint az egyik napilap tényszerűen megjegyezte: „Senki sincs, aki a kiváló énekest pótolhatná.”
 
Az Újság húsvéti körkérdésére így válaszol a művész: „Teljes jog- és életbiztonságot kívánnék.” Rózsa első vendégfellépésére néhány nappal később, április 5-én, éppen húsvét hétfőjén került sor, amikor A walkürt játszották sztárszereposztásban, a vendég Karel Burian, Marschalkó Rózsi és Haselbeck Olga közreműködésével, ifj. Ábrányi Emil igazgató vezényletével. Az Operaházban megjelent Ulysses Grant-Smith, az USA különmegbízottja és Jean César Graziani tábornok, a francia katonai misszió vezetője. Az előadás alatt az Ébredő Magyarok egy csoportja a Teréz körút, Andrássy út, Nagymező utca útvonalon randalírozott, be akartak törni a Télikert nevű mulatóba (a mai Thália Színházba), majd, amikor az utcán felismerték Zerkovitz Bélát, megverték. A népszerű komponista „bűne” annyi volt, hogy legújabb művében szerepelt a Miatyánk szó – melyet az első előadás után kénytelen volt lecserélni. Miután helybenhagyták Zerkovitzot, az Operaház felé vették az útjukat, ahol a portás és a szolgák nem tudták megállítani, hogy a megkezdett II. felvonás alatt a nézőtérre rontsanak. Az eseményeket innentől lehetetlen pontosan rekonstruálni, nem sok újságíró volt jelen az eseményen, a másnapi lapokat ráadásul erősen cenzúráztak, a hiányzó mondatokat keresztekkel pótolták vagy beírták, hogy hány sort törölt a cenzor. Nem tudni, hogy pontosan hányan jutottak be a nézőtérre, valószínűleg maximum húsz ember, akik Fricka távozása után „Abcug Rózsa!” kiáltásokban törtek ki. (az ellenőrizhetetlen üvöltözést minden újság másképp írja le, van, amelyik szerint a „Ki a zsidókkal!” is elhangzott). A karmester leintette a zenekart, a közönség a művészt éltetve szimpátiatüntetésben tört ki, a helyszínre érkező rendőrök eltávolították a kiabálókat. Rózsa előbb elhagyta a színpadot, majd visszament, de kijelentette, hogy nem tudja folytatni az előadás és többet nem lép fel Magyarországon. Miután az országban nem volt több Wotan, ifj. Ábrányi Emil hazaküldte a közönséget, közben az Ébredők a művészbejárót próbálták megostromolni – sikertelenül. Az Operaház történetében ez volt az első előadás, melyet nem tudtak végigjátszani.
 
A következő napokban az újságok előkelő helyen számoltak be a nem mindennapi incidensről. Rózsa több lapnak nyilatkozott, s nem mindig a legszimpatikusabban. „Én magyarnak érzem magam. A nagyapám is itt élt Magyarországon, egész családunkból senki sem tud németül.” De csúnyább mondatai is akadtak: „Majd énekel helyettem Szemere.” – a támadás mögött ugyanis féltékeny kollégákat sejtett. Állítása szerint az egyik énekesnő férje, Záborszky István orvos azt kiáltozta a színfalak mögött, hogy: „Helyes, helyes, így kell ennek történni! Ez a színház a magyarok és nem a galíciai zsidóké.” Az író-orvos ezt természetesen másnap cáfolta, miközben elismerte, hogy maximálisan rokonszenvez az Ébredő Magyarokkal. Rózsa tartotta a szavát, többet nem lépett fel az Operaházban. A kínos eset után néhány nappal, április 10-én nem lehetett megtartani a Trisztán és Izolda előadást, lévén senki sem tudta Kurwenal szólamát, helyette a Tannhäusert adták. Az évad hátralevő részében két bécsi vendég, Fritz Feinhals és Arthur Fleischer lépett fel Rózsa magára hagyott szerepeiben, valószínűleg igen magas gázsiért. Ifj. Ábrányi Emil az összehívott társulat előtt kijelentette, hogy „az Opera nem lehet sem politikai, sem vallási gyűlölködés színtere.” Szemere Árpád a keresztény énekesek nevében (így!) maximálisan egyetértett az igazgatóval. Eközben a színház vezetését az alulfizetett zenekari művészek sztrájkja is fenyegette. A minisztérium – nyilván tartva az újabb botránytól – néhány napon belül kielégítette a 600 koronás követelésüket, s nem sokkal később Ábrányi igazgató helyett kormánybiztos kapott az intézmény, báró Wlassics Gyula személyében.
A Rózsa-ügy mellett a politika sem mehetett el szótlanul. Már az eset másnapján megszólalt Pekár Gyula, a vallás- és közoktatásügyi államtitkári székben ezekben a hetekben regnáló, jó családból származó, ám kis tehetségével fordítottan arányosan sértett író, Stróbl Nemzeti Múzeum kertjében álló Arany János szobrának deltás Toldi mellékalakja és Krúdy Gyula életének tönkretevője. Hangjából kiérződik a politikusok mindenkori cinizmusa. Az esetet néhány fiatalember elítélendő egyéni akciójaként jellemezte, de szerinte: „Rózsa Lajos túlérzékenyen ítélte meg a helyzetet. Egyébként nem is hihetem, hogy felelőtlen elemek éretlen csínyei miatt bárki is felelőssé tegye a kormányt.” Pekár felettese, Haller István miniszter, aki több kormánycsere alatt is pozíciójában maradt, ezekben a napokban parlamenti interpretációban kelt ki a „tehetségtelen zsidó írók” – többek között Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szomory Dezső – ellen. Munkálkodása ősszel szökött szárba, amikoris a parlament elfogadta az általa benyújtott törvényt, a numerus clausus-t. A konszolidáció jegyében az Ébredő Magyarok Egyesületét az 1920-as évek elején betiltották. Máig nincs pontos adat arról, hogy hány embert ért atrocitás, bántalmaztak szóval vagy tettel, esetleg gyilkoltak meg a Tanácsköztársaság után.
 
Ahogyan azt sem lehet összeszámolni, hogy hány jeles művész hagyta el Magyarországot félelemből, vagy, mert úgy érezték, hogy elfogyott körülöttük a levegő. Rózsa S. Lajost Amerikában egyik fivére várta, aki több mint harminc éve élt kint. A bariton karrierje nem indult könnyen. Húga, Kovács kávés felesége szerint honvágy gyötörte és a szíve alatt egy zacskóban kis magyar földet tartott. Valószínűleg az első időkben készítette azokat a nóta felvételeket Louis Alex Rozsa néven, melynek nagyszámú magyar célközönsége élt akkoriban Amerikában. A Metropolitan színlapján először 1921. december 4-én szerepelt Rózsa neve, egy gálán a Rigoletto nagyáriáját énekelte, majd január 30-án két magyar kötődésű énekesnő, Maria Jeritza és Margarete Matzenauer mellett sikerrel debütál Telramundként. A március 23-i Lohengrin előadás után Andreas Dippel tenorista szervezésében amerikai körútra indultak. Pittsburgh, Cincinnati a turné első állomásai, mindenhonnan leveleket küld pesti rokonainak és barátainak, jelezve, hogy végre boldog és sok pénzt keres. Detroitban azonban gyomormérgezést kapott és december 26-án váratlanul elhunyt. Mindössze negyvenhárom évet élt. Özvegye és tizenhét éves fia, (Rózsa Béla /1905 – 1977/ zongoraművész, zeneszerző, a Tulasi Egyetem tanszékvezetője /1945 – 1977/ és jeles sakkjátékos 1924-ben egy prelúdiumot írt éppen A walkür Tűzvarázsának motívumára „Drága atyámnak” ajánlva) New Yorkban Jacobi Viktor sírja közelében temették el az első magyar énekest, aki miatt félbeszakadt egy előadás az Operaházban.
Rózsa S. Lajos fotói az Operaház Emlékgyűjteményéből származnak

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X