Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A meztelen király

A meztelen király

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy operáról kiderüljön, hogy időtálló alkotás-e, vagy sem? S a kortársak ítéletét mennyiben írja felül az utókor? Lehetetlen általánosságokra gondolni, nincs használható recept, minden darab története egyedi eset. A kékszakállú herceg váráról hiába írták le 1918-ban, hogy nagyon érdekes zene, valójában se a kritikának, se a közönségnek nem kellett akkor. Számos művet viszont hozsannázva ünnepelt a szakma és a laikusok, sokezer előadást értek meg olyan operák, mint A säckingeni trombitás, melyet ma elvétve sem állítanak színpadra. Aribert Riemann Dietrich Fischer-Dieskau számára írt, 1978-ban Münchenben bemutatott Learje valószínűleg inkább fontos, mint remek-mű. Számos megrendítő részlet mellett olykor hatalmasat szóló, ám banális csinnadratták tarkítják a partitúrát, melyek a komponálás idején talán nagyobbat szóltak, mint negyven évvel később. Mintha maga a Lear téma is távolodna a ma emberétől, az opera figurái feketék vagy fehérek, kissé sokan vannak, általában a semmiből jönnek és –  ha nem halnak erőszakos halált –  a semmibe is tűnnek el.

- hirdetés -

 
Stéphane Lissner, a Teatro alla Scala volt, illetve az Opéra national de Paris jelenlegi igazgatója nemrég az operabarátok gúnyolódósának jogos céltüzébe került, amikor egy tv műsorban öt közismert részlet közül négyet ( La Wally, A végzet hatalma, Tosca, Pillangókisasszony) nem ismert fel. Az eset menthetetlen, azt azonban mindenképpen Lissner javára kell írni, hogy a párizsi Opérát, mely Gérard Mortier 2009-es távozása után, Nicolas Joel regnálása alatt (2009 – 2014) a tökéletes érdektelenség mocsarában fuldoklott, igyekszik visszahelyezni a világ élvonalába. Ennek a törekvésnek fontos lépése a Lear felújítása is. A zenedrámát 1982-ben francia fordításban mutatta be az Opéra Garnier, most természetesen eredetiben hangzik fel a mű. Nyilvánvalóan gesztusértékű, hogy egy élő német szerző művét tűzi műsorára a francia opera szentélye. Mindezen felül egy másik igen fontos és nemzetközileg jegyzett művész, napjaink egyik legjelesebb rendezője, az operákkal tizenöt éve foglalkozó Calixto Bieito debütálhatott a Learrel a színházban. A legnagyobb várakozás így a botrányrendezéseiről elhíresült spanyol alkotó („meztelen” Szöktetés a szerájból Berlinben, nyilvános vécében játszódó Álarcosbál Barcelonában, stb.) munkáját kísérte.
 
A századfordulós Párizs kultúréletének nagy felforgatója, Szergej Gyagilev azzal a felszólítással szokta volt sokkolni ifjú alkotóit (Fokint, Picassót, de Fallát vagy Balanchine-t…), hogy „Döbbentsen meg!”. Nos, Bieito is igyekezett megdöbbenteni Párizst, ám ő ezt azzal érte el, hogy semmiféle „botrányosat” nem tett Riemann operájával. A csupasz szöveget értelmezte és – természetesen – mai környezetbe helyezte a szereplőket. Az összehívott jól szituált családtagok között a remekül szabott öltönyös Lear szétosztja birodalmát: egy kenyeret. Mint a disznó a moslékos bödönre, úgy veti rá magát Goneril és Regan az örökségre. Ám az életet adó kenyér lassan ölő méreggé válik, s a két lány egyre jobban elállatiasodik, míg végül apjukat megtagadva, környezetüket kiirtva Lady Macbethként pusztulnak. A birodalmát, lányait, majd eszét vesztett szegény, 21. századi Lear félig öntudatlan hajléktalanként jártja kálváriáját. A félmeztelen Bolond (akit a kiváló idős német színész, Ernst Alisch recsitál hajszálpontosan) a király alteregójaként kíséri urát. Az előadás atmoszféráját Bieito állandó munkatársa, Rebecca Ringst komor, mégis monumentális díszletei teremtik meg. Az ötlet végtelenül egyszerű: az előadás elején egy magas léckerítést áll a színpadon, majd a lécek keresztbe forgatva mutatják az erdőt, később a szétesett világot, végül lefektetve a pusztává, vagy tömegsírrá válnak, befogadva minden holt szereplőt.
 
Stéphane Lissner olyan kiváló énekeseket szerződtetett a főszerepekre, akik a világ bármelyik színházában megállnák a helyüket. Egy részük néhány éve már részt vett a hamburgi Lear produkcióban, így a korábban megszerzett szereptudásukat Párizsban kamatoztathatták. A címszerepre kevés adekvátabb művész van napjainkban, mint Bo Skovhus. A dán bariton nem Fischer-Dieskau klón, a szólamot önállóan saját lelkén és az elmúlt évek számos kortárs szólamán átszűrve értelmezi. Gyakran túlzásokra hajlamos játékát Bieito lenyesegette, a király nyomorúságát ruháinak elvesztésével is szimbolizálta, így az 54 éves művész a szerep felét egyetlen kétes tisztaságú alsóneműben énekelte végig. Egy operaénekes vetkőztetéséhez mindig nagy bátorság kell, hiszen ritka az a művész, aki balett táncosi alkattal büszkélkedhet. Skovhus már nem az a jókiállású férfi, aki majd’ két évtizede a párizsi nők szívét megdobogtatta Danilóként. Izmos alkatát lassan kezdi kikezdeni az idő. S éppen ez a kopasz fej és a megtépázott test adja a szerep kulcsát. Egyszerre férfi és öregember, szánandó figura és mégis tartással rendelkező uralkodó. Művész, rendező és szerep nagy találkozása.
 Annette Dasch és Bo Skovhus
A luxusszereposztás három olyan szopránt tartogatott, akik egyenként is bevonzzák a közönséget. A két gonosz lány szerepében Ricarda Merbeth a kiéltebb, Erika Sunnegardh az erotikusabb. Hangilag mindketten fürdenek a kegyetlen szólamukban. Annette Dasch számára Cordelia határterület, mely félő, hogy túl nagy terhet ró a művésznő torkára. Az operában kicsit túl nagy hangsúlyt kap Gloster, aki tulajdonképpen Learrel rokon utat jár be. Lauri Vasar (a Müpa Wolfram von Eschenbachja) nemes tartással éli a hűséges, megvakított főúr szerepét. Andrew Watts nem tartozik a jelentős énekes színészek közé. Cserében kontratenorján éterien szólal meg az elűzött Edgar, azaz Szegény Tamás szólama. Az elmúlt évek során Fabio Luisi alaposan kinőtte az olasz repertoár-karmester szűkre szabott frakkját. Az Orchestre de l’Opéra national de Paris precízen játssza Reimann bonyolult partitúráját. Egy fontos német opera kiváló előadása született meg Párizsban, melyet hét teltházas estén láthatott az Opéra Garnier érdeklődő közönsége.
Fotó: Elisa Haberer

Előző cikkSoul off
Következő cikkEgy éjszaka a Földön

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X