Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Egy éjszaka a Földön

Egy éjszaka a Földön

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Operát írni kőkemény üzlet. Aki másképp áll neki, az megszállott, véletlenül itt ragadt lánglelkű romantikus, vagy naiv dilettáns. Manapság nem olyan időket élünk, hogy bárki évekig bíbelődjön egy partitúrával azért, hogy aztán az elkészült mű ne kerüljön színre. Ha valaki az elmúlt évtizedekben komolyan operaírásba fogott, általában megrendelésre tette, vagy legalábbis tudta előre, melyik színház tart majd igény a darabra. Így volt ez a régi időkben is, Monteverdi, Mozart és Rossini sem dolgozott az asztalfióknak. Ha pedig mondjuk egy színház napjainkban jó pénzért kortárs operát rendel, jogos az igénye, hogy olyan művet kapjon kézhez, amit nemcsak hogy elő lehet adni, hanem a közönség érdeklődését is felkelti valamilyen formában. A 17. – 18. század eleji komponistái allegorikus műveiben általában a megrendelőt dicsőítették, a 19. században korabeli sztárok igényeit kellett kielégíteni, csupán a 20. század elejének opera-biznisz-nagyüzemében engedhették meg a szerzők, hogy kedvükre alkossanak. Napjaink operáinak középpontjában a librettó áll. Olyan izgalmas, közismert történetet kell keresni a zeneszerzőknek, amire be lehet csábítani a nézőket. Nem lehet véletlen, hogy az elmúlt években több opera is született olyan témákban, mint a Solaris. De nem kell messzire tekintenünk, hogy észrevegyük, napjaink egyik legkeresettebb operaszerzője, Eötvös Péter milyen gondosan ügyel arra, hogy műveinek közkedvelt irodalmi alapja legyen (Angyalok Amerikában, Szerelemről és más démonokról, és a legutóbbi opus, a 2015-ös Alessandro Baricco regény alapján írt Vértelenül, melyet egyenesen a világhírű egyfelvonásos, A kékszakállú herceg vára testvérdarabjának szánt a szerző.)
 

Hasonlóképp döntött az 1963-as születésű, hazájában jól ismert német zeneszerző, Christian Jost is, amikor 2007-ben Roland Schimmelpfennig világhírű színdarabjából, Az arab éjszakából komponált egyfelvonásost. (A színművet 2004-ben az Örkény Színház mutatta be Magyarországon.) A darab sikerének titka a speciális szerkesztés, az öt szereplő (az operában nyolc) a cselekmény alatt egymással alig kommunikál, viszont végig „halljuk” mindnyájuk belső monológját. A dramaturgi mesterfogás mellett nyilvánvalóban izgalmas, hogy a közönség számára könnyen azonosítható mindennapi szereplőkkel (házmester, arab szerelmespár, leselkedő ifjú és egy gyerekkori nyaraláskor elrabolt és háremben nevelkedett álomkóros laborasszisztens lány) részben egy teljesen reális gyilkossággal végződő szerelmi dráma, részben egy csókkal végződő álomban játszódó szerelmi háromszög történik. Mesterien kiszámított, csöppet bulvár ízű színházi este, olyan, amin aztán másnap is lehet agyalni!
 
Christian Jost befogadható, ám rafinált zenét írt Schimmelpfennig librettójára. Szereplőinek nem ad önálló arcot, nincs határozott karaktere a valóság és az álom közti világnak sem, a 80 perc alatt végig egyfajta kellemes lebegésben tartja a darabot. Nagy rezes- és ütő szólamok helyett fülbarátra hangszerelt kiszenekarra komponált – szem előtt tartva a 21. századi szerző legfőbb parancsolatát: az előadhatóságot. Öt főszerepe (szoprán, mezzo, két tenor, basszbariton) közül csak a szoprán főhősnő kirándul olykor extrém lágéba, a többi szólam ugyan biztos muzikalitást igényel, de nem gyilkolja a hangszalagokat. A 2008-as esseni ősbemutatót, melyet Stefan Soltész vezényelt, hallei (2009) és hamburgi (2013) előadások követték, a mű kottája a jó-nevű Schott kiadónál jelent meg.
Kovalik Balázs, a tanár bizonyára nem véletlenül választotta opera master szakos növendékei számára év végi vizsgául Az arab éjszakát, ugyanis a mű kiválóan alkalmas arra, hogy megmutassa, mit tudnak azok az ifjú művészek, akik a főiskolájuk elvégzése után úgy érezték, szükségük van még két év mesteriskolára mielőtt elszerződnek egy színházhoz. Hogy mit lehet elsajátítani Jost operájának előadásakor? Egy olyan bonyolult szövetű kortárs darabbal találkoznak általa növendékek, ahol végig nagyon kell figyelni a saját szólamukon kívül a kollégákra is, akikkel állandó zenei és színpadi interakcióban vannak. Ha ezt a fajta gondolkozást sikerül rögzíteniük és mindez automatikussá válik, aligha marad számukra leénekelhetetlen partitúraoldal és megoldhatatlan szerep.
 
Kovalik Balázs, a rendező nem az enyhén kusza darab mélyebb rétegeit kutatta – ilyenek talán nincsenek is –, helyette egy szétesett világ pazar kaleidoszkópját állította színpadra. Angelika Höckner rózsaszínben úszó szivacshegyei már az első pillanatban elemelnek a realitás talajáról. A szerző által jelzett lépcsőház és lakás helyett sokkal több nézőpontból látható a történet, a színen lévő házak labirintusa is a szereplők játszótársává válik: hol elnyeli őket, hol vetítővászonként funkcionál, amelyekre fel lehet nagyítani egy-egy apróbb részletet. A folyamatos perspektívaváltások miatt úgy érzi a néző, hogy maga is belekerül a valóság és álom határán táncoló darab örvényébe, az öt főszereplő monológja-szemszöge ráadásul olykor megkétszereződik, s a főhősök játék baba alteregót kapnak. Kovalik ezúttal sem az élet nem kérdéseire, sem aktuális társadalmi kérdésekre nem keres választ, sokkal inkább tanítványait terelgeti a szerepek és ezáltal önmaguk megismerésének bugyraiban.
 
Ami szembetűnő, hogy a pályakezdő énekesek nemcsak elképesztő magabiztossággal éneklik a szólamaikat és élik a rájuk bízott figurákat, hanem efölött teljesen nyitott lélekkel állnak a müncheni Reaktorhalle közönsége előtt. Kérdés, hogy ezzel a képességgel mit tudnak majd kezdeni a növendékek, ha már mestereik nem állnak mögöttük és önállóan kell boldogulniuk a pályán. (Érdemes megfigyelni, hogy éppen a színpadon legizgalmasabb és legotthonosabban mozgó magyar Kovalik tanítványok – Fodor Gabriella, Mester Viktória, vagy Wierdl Eszter – nem futottak be akkora karriert, mint amire egyedülálló képességük alapján számítani lehetett.) Sarah Aristidou rendelkezik a francia nők ezer arcával, mindemellett elképesztően pontosan énekli a darab legnehezebb koloratúr-szerepét. Megfelelő kontroll mellett, ha nem is egy Natalie Dessay, de egy Patricia Petibon-féle karrier kinéz számára. Clara Corinna Scheure feltűnően magas és dekoratív mezzoszoprán, nem kérdés, hogy néhány éven belül meg fogják találni az operairodalom csáblányai, akik megformálásába a sablonok felett talán némi fanyarságot is tud majd csempészni. A Grúziából érkezett Irakli Atanelishvili számára nem kis nehézséget jelentett a korosodó gondnok szerepe. A küzdelem nemes és sikeres volt, a fiatal basszista igazi területei azonban nyilvánvalóan a nagy szláv- és Verdi szólamok lesznek. A szőke német tenorista, Stefan Sbonnik látszólag örömmel változott arab macsóvá, Jaeil Kim pedig legyőzve minden keleti énekesekre vonatkozó sztereotípiát igazi szenvedőlelkű, öngyilkosságra vetemedő frusztrált fiatalembert kreált.
 Clara Corinna Scheure és Sarah Aristidou
A vizsgaelőadást ezúttal a müncheni Gärtnerplatztheater zenekara kísérte olyan magabiztossággal, mintha a kortárs operával párhuzamosan éppen nem Ábrahám Pál Viktóriáját próbálták volna. Eva Pons energikusan és nagy odafigyeléssel tartotta össze az együttest. Az arab éjszaka előadása sokkal inkább emlékeztetett egy premierre, mint egy év végi vizsgára. Talán csak az volt feltűnő, hogy a közönség soraiba a tanárok mellett igen sok színházigazgató és ügynök foglalt helyet, hogy minél előbb lecsaphassanak, ha kedvükre való énekest találnak.
Fotó: © Thomas Dashuber

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X