Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Soul off

Soul off

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Nem sok balett-társulat dicsekedhet azzal, hogy sikerült behoznia azt a versenyelőnyt, amelyet a világ legöregebb folyamatosan működő együttese, az 1669-ben alapított párizsi magáénak tudhat. A francia főváros balettiskolája több mint 300 éves múlttal büszkélkedhet, s ma is – amikor a tisztán nemzeti együttesek a végóráikat élik – ebből az intézményből kerül ki a méltán világhírű Ballet de l’Opéra national de Paris társulatának jórésze. Mindez azt is jelenti, hogy olyan emberek dolgoznak és állnak együtt a színpadon nap, mint nap, akik ifjúkoruk óta ismerik és figyelik egymást, tisztában vannak kollégáik képességeivel, a gyermekként látott előadásokban lépnek fel a korábban csodált, velük azonos iskolából kikerült művészekkel együtt. Ez a háromszáz éves hagyomány adja azt a bástyát, amit – egyelőre – az utóbbi időben gyorsan cserélődő igazgatók sem tudtak megbolygatni.

- hirdetés -

 
Mindazonáltal a színházak repertoárját böngészve igen kevés ma is élő francia klasszikus balettel találkozhatunk. A Delibes zenékre íródott Coppélia és Sylvia mellett talán Adam Giselle-je a leghíresebb. A villivé változott parasztlány története 1991-ben tért vissza szülőhelyére, Párizsba. Jean Coralli és Jules Perrot eredeti koreográfiáját Patrice Bart és Nureyev egykori asszisztense, Eugene Polyakov adaptálta. A produkció ma, tehát negyed századdal a felújítás után is frissnek hat. Mesterien festett klasszikus hátterein, melyek eredetileg Alexandre Benois fantáziáját dicsérik, semmi nyoma a kopásnak, a gondosan varrt, 1400-as évekbe röpítő jelmezek mintha most jöttek volna ki a műhelyből. A látvány ellenére a Giselle nemcsak a klasszikus balett, hanem gyakran a poros, unalmas, avítt előadás mintaképe is szokott lenni. Kevés színpadi mese áll távolabb a 21. század emberétől, mint a naiv leányka története, aki beleszeret az álruhás hercegbe, majd amikor kiderül, hogy valójában kiért lángol, beteg szíve meghasad. Mindehhez az eredeti változat táncai közel sem olyan látványosan virtuózak, mint egy Don Quijote spanyol tűzijátéka, viszont tele van tűzdelve mára komikusnak ható pantomimekkel és hosszú „semmiről sem szóló” táncokkal. Ha tehát egy színház a Giselle-t hagyományos formájában akarja játszani, mindent el kell követnie, hogy kiemelje az unalom mocsarából.

 A párizsiak természetesen nem engedhetnek meg magunknak a tökéletesnél rosszabb előadást. Erre kötelezi őket az Opéra Garnier pazar épülete, az évszázadok óta csiszolt hazai és a méregdrága jegyeket felvásárló külföldi közönség. S már a nyitány első hangjainál bizonyossá válik, a zenekar nemcsak érzi a stílust, hanem Adolphe Adam legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhető muzsikáját úgy interpretálja, mintha egy remekművel lenne dolguk, tisztán, megmutatva a francia romantika minden érzelgős szépségét, s közben mégis kíméletlenül tartva a Koen Kessels, a londoni Royal balett vezető karmestere által diktált tempókat. Ezáltal nemcsak kísérői lesznek a színpadi történéseknek, hanem megteremtik annak talapzatát. Az előadás bázisai ezen felül a mindenre kiterjedő gondos betanítás és a táncosok hite a balettben. Egyetlen civil gesztus, vagy pillantás sem érhető tetten, a pantomimek világosak és értelmesek, ráadásul annyira természetesnek hatnak az előadás mozgásrendszerén belül, hogy alig lehet tetten érni, hol ér végét a tánc és hol kezdődik a mutogatás.
 
Az együttes legnagyobb erénye valószínűleg éppen a közös gyökerek miatt, az elképesztő egység, mintha két órán keresztül mindenki közösen lélegezne a színpadon. Azonban ennek az egységnek akad egy hátulütője is: a valódi egyéniségek hiánya. A legalább négy szereposztásban játszott kora nyári 14 előadásból álló sorozatban valószínűleg minden fő- és mellékszereplő lecserélhető, a nézők ugyanazt a tiszta Giselle-élményt kapják minden este (ez alól valószínűleg csak a társulat jelenlegi legfényesebb férfi csillaga, Mathieu Ganio fellépései képeznek kivételt). Az előadás tehát mindig lenyűgözően tiszta és tökéletes, de sohasem megrendítő, minden szerep el van táncolva, a színpadon mindig Giselle, Albert és társaik állnak a képeskönyvből, de a művészek a lelkükből semmit sem tesznek hozzá a történethez. Az argentin Ludmila Pagliero az egyetlen, aki az I. felvonásban a címszereplőből nemcsak mai lányt farag, hanem olyan szeretnivaló teremtményt, akivel együtt lehet érezni, sőt, még mosolyogni is az őszinte kedves naivságán. Karl Paquette csak táncában méltó partnere az étoile-nak, Albertje már magán viselte a nyugdíj-közeli vezető művész rutinját.

Előző cikkBerkes Jancsi 70
Következő cikkA meztelen király

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X