Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Örökösök

Örökösök

A Syriarte elnevezésű nyári komolyzenei fesztivált Nicolaus Harnoncourt elképzelései szerint alapították 1985-ben, Grazban. A nagy osztrák karmester ezzel a kulturális tettel szerette volna kifejezni kötődését ahhoz a városhoz, ahol felnőtt és zenélni kezdett. A kapcsolat kerek harminc évig tartott, Harnoncourt tavaly nyáron még Beethoven Missa Solemnisét vezényelte a Stefaniensaalban. Idén a bonni mester összes szimfóniáját akarta bemutatni a Concertus Musicus Wien élén, ám ez már nem adatatott meg sem neki – sem a mindig nagyszámú rajongójának. Harnoncourt márciusi halálával nemcsak a világ lett szegényebb egy elképesztő tudású karmester-gondolkodóval, hanem az 1953-ban alapított zenekara is vezető nélkül maradt.

A Beethoven-sorozatot Harnoncourt helyett a fiatalabb nemzedékhez tartozó, de maguknak már nevet szerzett karmesterek vették át. A Pastorale és az Eroica szimfóniát Jérémie Rhorer vezényelte. A 43 éves francia dirigens szintén a régi zene területéről indult, olyan mesterei voltak, mint Marc Minkowski vagy William Christie, saját zenekarán, a Le Cercle de l’Harmonie-n kívül Párizstól Bécsig Európa számos operaszínpadán bemutatkozott már. A Concertus Musicus Wien muzsikusai érezhetően jobban érezték magukat a 6. szimfónia bukolikus világában, egyedülálló hangzásuk, különösen a régi fák és rezek itt érvényesültek igazán. Rhorer az Erocia tételeit mintha egy szünet nélküli lovas-attack rohamainak értelmezte volna, a karnagy miközben olykor váratlan és látványos balett-mozdulatokkal akarta a figyelmet kikövetelni, bal kezével értelmezhetetlenül nagy mozdulatokkal irányította a támadást.
 Jérémie Rhorer
Egy romos gyárépületből alakították át Graz második nagy koncerttermét, a 2003-ban megnyílt Helmut List Hallét. Itt mutatták be Gluck legnépszerűbb operáját, az Orfeuszt. A produkció műfaját nehéz lenne besorolni: a zenekar az „árokban”, a kórus két oldalon, a szólisták civilben kottával a kezükben, miközben a színpad közepén egy mini mini-bábszínházban játszanak a bécsi Kabinetttheater művészei. Mindez lehetne egy működő formátum is, de valamitől mégsem állt össze Thomas Reichert keze alatt egy egységes előadássá. Nagyon szép gondolatok – például az a truváj, hogy Tanja Vorgin nemcsak hárfán játszott a zenekarban (Orfeusz a dalnok hangszere…), hanem felállva Ámor szólamát is énekelte; vagy, ahogy Orfeusz könyörgésére a báb fúriák válaszolnak, majd az ördög és egy sárkány is megjelenik, akik meghatódnak a dalnok állhatatosságán – váltakoztak teljesen dilettáns megoldásokkal. Az Orfeo, mint reformopera maga a műfaj szakítása a barokkal. Ha ennek ellenére a színpadon egy barokk báb előadás játszódik, giccses katolikus templommal, papokkal, ördögökkel, akkor az ahelyett, hogy erősítené, ellentmond a görög mitológiai cselekménynek. Az már technikai kérdés, hogy okos-e a hatalmas nézőtérre vinni egy olyan előadást, ahol a játéktér nem több 1×2 méternél.
Michael Hofstettert még Nicolaus Harnoncourt hívta meg Grazba. A karmester minden évben valami meglepetéssel szolgál a stájer közönségnek. Tavaly A sevillai borbély igen korai német verzióját vette elő, idén az Orfeusz pármai változatát mutatta be. Ez a közismert bécsi verzióhoz képest kicsit rövidebb (szünet nélkül 80 perc), a címszerepet szoprán kasztrált, míg Ámort mezzoszoprán énekli. Hofstetter pontosan, egyetlen felesleges mozdulat nélkül, érezhető örömmel fogta össze az előadást, sajnos azonban a recreationBAROCK névre hallgató formáció, mely a grazi szimfonikusok tagjaiból jött létre, nem a Concertus Musicus… Az est sztárja kétségkívül Valer Sabadus volt. Az egyre keresettebb kontratenor kikezdhetetlen technikájával és mézszínű hangjával méltó ragot adott a címszerepnek. Az egyébként kiváló színész Sabadus koncertként fogta fel az estet, nem volt hajlandó részt venni a színpadi történésekben. Kezével-testével dolgozott meg minden hangért, leült, ivott egy műanyagflakonból vagy csak állt a bábtér oldalának támaszkodva, mégis mindeközben pusztán vokális eszközökkel megteremtette a dalnokot. Méltó társa volt a szép gömbölyű hangon éneklő Tatjana Miyus Euridiké kicsi, de fontos szerepében.
 
Hopkinson Smith szintén örökös. Egyik ősapja, Francis Hopkinson ügyvéd, az amerikai Függetlenségi nyilatkozat egyik aláírója és a zászló tervezője zeneszerzőként és csembaló játékosként is tevékenykedett. Többek között az ő műveiből játszott egy csokorra valót a lantjátékos leszármazott a vasárnap délelőtti napsütésben úszó Schloss Eggenberg barokk dísztermében. A koncert hangulatát növelte a kintről beszűrődő harangszó és a kertben bóklászó pávák rikoltozása. Smith hangszerének egyik legkiválóbb játékosa az Erzsébet-kori Anglia lantra írt műveinek előadásával bizonyította, hogy mennyire sokszínűek ezek a darabok, s hogy néhány húron hányféle érzelmet tudtak kifejezni már az 1600-as években is.
 Hopkinson Smith
Az idei Styriarén erősen érezhető volt a spiritus rector hiánya.  S ez rendben is van, Nicolaus Harnoncourt volt akkora mester, hogy a halála évében csak csend követheti munkásságát. Ám a fesztiválnak tovább kell mennie, s közeli jövő égető kérdése, hogy lehetséges-e pótolni az alapítót, képes-e a Styriarte megújulni, vagy arcát veszve a szürkeségbe hullik.
Fotó: @ Werner Kmetitsch

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X