Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Magyarországra mindig haza fogok jönni – interjú Barabás Mariannával, a Les Ballets...

Magyarországra mindig haza fogok jönni – interjú Barabás Mariannával, a Les Ballets de Monte-Carlo első magyar szólistájával

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Augusztus 5-én a Budapesti Nyári Fesztiválon ismét hazánkba a Les Ballets de Monte-Carlo. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Jean-Christophe Maillot 1996-ban készült Rómeó és Júliáját láthatják az érdeklődők. Az előadásnak hazai vonatkozású érdekessége, hogy Lady Capulet szerepét a monacói társulat vezető szólistája, a Barabás Marianna táncolja.

Voltak előtted magyar táncosok a társulatban?Előttem jópár évvel Vékes Roland dolgozott Monte Carlóban, de én vagyok az első, akit szólistának vettek fel.
Hol figyelt fel rád Jean-Christophe Maillot?Először Stockholmban dolgoztunk együtt, ami nagyon inspiráló volt számomra. Miután nyolc évet éltem a svéd fővárosban úgy döntöttem, hogy itt az ideje váltani. Monacóban próbálkoztam először, hiszen mindig nagy álmom volt, hogy huzamosabban intenzív közelségben dolgozhassak egy aktív koreográfussal. 
Vers un pays sage – Gabriele Corrado és Barabás Marianna, fotó: Alice Blangero
Miért jó, speciális számodra vagy szerinted az együttes? Mitől speciális alkotó Malliot, létezik olyan, hogy „Mailliot-stílus”?Jean-Christophe nemcsak nagyszerű koreográfus és rendező hanem, zseniális színész is egyben. Ettől igazán nagyszerű, amit csinál. Nagyon közel áll a táncosaihoz és a színpadra állítás során nemcsak mechanikusan bepróbálja a darabot, hanem valóban Juliát, Romeót és Lady Capuletet csinál a táncosaiból. Nem azt kéri, hogy táncold és játszd el az adott karaktert, hanem azt, hogy válj azzá arra az estére.A koreográfiáiban nincsenek felesleges manírok, minden pillantásnak, mozdulatnak vagy sokszor éppen a mozdulatlanságnak értelme van. Semmit sem lehet mímelni, úgy csinálni, mintha csinálnánk. És ez nemcsak a főszereplőkre vonatkozik, hanem minden egyes színpadi közreműködőre. Jean-Christophe sokszor mondja, hogy ha csak egyetlen embert figyelne a balettkarból végig az egész előadás alatt, akkor is meg kell tudnia értenie az egész történetet. Ettől egyedülálló minden koreográfiája, az első pillanattól az utolsóig él és lélegzik. Ráadásul abban a kivételes helyzetben van az együttes, hogy Jean-Christophe múzsája, Bernice Coppieters – akire az elmúlt évek során szinte az összes női főszerepet koreografálta – miután tavaly visszavonult az aktív tánctól, próbavezető balettmesterként dolgozik az együttessel. Bernice több évtizeden keresztül táncolta a legkülönfélébb főszerepeket, így nála jobban senki nem tudja, hogy mitől lesz igazán kiváló egy alakítás. Én mindkettőjüktől rengeteg segítséget és odaadást kaptam, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok. Nagyon kevés táncosnak adatik meg, hogy ilyen kiváló művészekkel dolgozhasson nap, mint nap.
 Lac- Gabriele Corrado és Barabás Marianna, fotó: Alice Blangero
Miben más Maillot Rómeója, mint a Pesten játszott 1985-ös Seregi László féle változat?A monacói előadásban sokkal letisztultabb a színpadkép, minimális jelmez, és a díszlet. Központi szerepet kap például Lőrinc barát és hiányzik Júlia apja.
Miben más Lady szerepe, mint a Shakespeare figura? Számodra milyen érzés eltáncolni, miből építkezel, mit mozgat meg benned?Miután Malliot kihagyta Capuletet, a Lady szerepe sokkal összetettebb lett. Egy elegáns és igen erős nő, aki egy személyben testesíti meg az anyai szeretet és az apai szigort. Legbelül szereti Júliát, de ezt csak ritkán mutatja ki, vasszigorral neveli. Noha még csak néhányszor táncoltam el, már most ez az egyik kedvenc szerepem. Technikailag és színészileg is nagyon összetett, ugyanis a darab során elveszíti azt a két embert, akik számára a legfontosabbak voltak. Tybalt és Julia halálakor is táncol egy-egy nagy szólót.Ilyenkor az embernek a lelkében nagyon mélyre kell nyúlnia… Nehéz megfogalmazni pontosan miből is építkezem ezekben a jelenetekben, talán abból, amit eddig megéltem… és ott, abban a pillanatban valóban elhiszem, hogy a gyermekem fekszik előttem holtan. Nem könnyű. Az ember szenved, őrjöng, sír, elgyászolja a családját a színpadon, aztán hazamegy és nekiáll mosogatni… Fura dolog ez. 
 Roméo et Juliette – fotó: Alice Blangero
Magyarországon tanultál táncolni, mégis elmentél innen, hova és mi ennek az oka?A Magyar Táncművészeti Főiskolán végeztem és utána egy fél szezont töltöttem a Magyar Nemzeti Balettnél. Ezek után szerződtem Stockholmba, a Svéd Királyi Baletthez. Ennek akkor részben magánéleti oka volt, részben pedig vonzott az új, az ismeretlen, és úgy éreztem sok lehetőség van a stockholmi társulatban. Szerencsére így is lett, nyolc év, klasszikus és modern repertoár, rengeteg emberrel dolgozhattam együtt… és elsősorban így ismerkedtem meg Jean-Christophe-fal.
Milyennek tartod a magyar táncképzést az egyébhez képest, neked miben segített?Magyarországon a méltán híres Vaganova rendszeren alapuló képzés szerint tanítottak minket. Nagyon jó ez az iskola és rengeteg sikeres magyar táncos van szerte a világban! Technikailag és művészileg is remek táncosokat képeznek itthon, akik nemzetközi szinten is megállják a helyüket.
Szerinted létezik olyan, hogy pesti közönség? Neked mért fontos itthon táncolni? Gondolkoztál rajta, hogy hazaköltözz?Nagyon várom már, hogy újból Pesten táncolhassak. Elképesztően régen, 2008-ben léptem itt fel utoljára, s a nyolc év szinte egy fél táncos-karrier… Jó lesz a Margitszigeten táncolni, de egyelőre nem tervezem, hogy hazaköltözöm.
Amikor a szülő beíratja a tízéves gyerekét balettozni, a kislány pont arról álmodik, hogy olyan lesz, mint Te: magas, szőke, mosolygós, aki 30 éves kora előtt feljut a csúcsra, Európa egyik leghíresebb városában vezető szólista lesz. Főszerepek sorát kapja egy éven belül, a bőröndje mindig az ajtó mellett áll, hiszen a fél világot beutazza. Léteznek ennek az áloméletnek az árnyoldalai?Ez egy kivételesen gyönyörű szakma, ahol a közönség csak a végeredményt látja, miközben hihetetlen mennyiségű munka van egy-egy előadás mögött. A művészet mellett ott van a kőkemény fizikai oldala, a légies balerinák élsportolóként küzdenek. Nemrég összeszámoltam, az idei szezonban több mint száz órát repültem! Rengeteget utazunk, így a bőröndöm gyakorlatilag tényleg mindig az ajtó mellett áll. Fantasztikus dolog, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret, ráadásul az egész világot beutazhatja. De azt sem szabad elfelejteni, hogy nem nyaralni megyünk Mexikóba. Rengeteg próba és előadás vár ránk, amikor megérkezünk egy 14 órás repülőút után bedagadt lábakkal, azonnal meg kell szokni a klímát és az időzónát. Az ember mindezt megérzi a fizikai teljesítő képességén. Szerencsére azért mindig van egy-két nap amikor lehet turistáskodni. 
Ennyi vándorlás után mit tekintesz otthonodnak?Erre nem könnyű válaszolni. Magyarországra mindig haza fogok jönni, hiszen itt él a családom, akik mindenben feltétel nélkül támogatnak, és akik nélkül nem jutottam volna el oda, ahol most vagyok. Efölött abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy több otthonom is van. Stockholm mindig is az marad, hiszen ott él a barátaim többsége és nagyon szeretem a várost, de most már Monacóban is otthon érzem magam…
Az interjú a szinhaz.hu számára készültportréfotó: Carl Thoborg

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X