Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Szomorú mese felnőtteknek

Szomorú mese felnőtteknek

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Christian Thielemann nevével fémjelzett Semperoper kiemelten támogatott állami színházként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a német operairodalom számos alkotását tartsa repertoárján. A „kötelező” remekműveken – azaz a Drezdához szorosan köthető Weber, Wagner és Richard Strauss opusokon – kívül olyan nem első vonalba sorolt, s éppen ezért nem gyakran hallható művek is színre kerülnek, mint A vadorzó (Lorzing) a Doktor Faust (Busoni), vagy a szomszédos Csehországból A ravasz rókácska és a Swanda, a dudás (Weinberger). Szépen illeszkedik ebbe a sorba a Királyi gyermekek, Humperdinck operája.

- hirdetés -

A német komponistát többé-kevésbé jogosan egyoperás szerzőként tartják számon, hiszen az 1890-ben bemutatott Jancsi és Juliska sikerét sohasem sikerült túlszárnyalnia. Humperdinck életének vélhetően legjelentősebb találkozására 1879 nyarán került sor, ekkor ismerkedett meg Nápolyban Richard Wagnerrel. A mester meghívta Bayreuthba a 25 éves komponistát, hogy segédkezzen neki a Parsifal kottájának elkészítésében. Humperdinck a következő két évét Wagner mellett töltötte, ahol az ifjú Siegfriedet is bevezethette a zeneszerzés alapjaiba. A komponista későbbi tanítványai között találjuk többek között Leo Blechet, Robert Stolzot és… Kurt Weillt. Ha a Jancsi és Juliskában – amely mélyen a német romantikus zeneirodalomban gyökerezik – felismerhető a wagneri ihlet, mindez fokozottan igaz a harminc évvel később bemutatott Királyi gyermekek esetében, melynek III. felvonásban olykor mintha Hans Sachs szólna vagy a Parsifal néhány végül kimaradt kottalapja elevenedne meg. Ez azonban már kissé anakronizmusnak hathatott 1910-ben, amikor Richard Strauss túl a Salome és az Elektra sikerén, A rózsalovagon dolgozik, Hans Pfitzner a Palestrinán, Franz Schreker A távoli hangon. Puccini, aki A Nyugat lánya premierje miatt New Yorkban tartózkodott,  részt vett a Királyi gyermekek ősbemutatóján, állítólag azt mondta Humperdincknek, hogy ez a Parsifal óta a legjobb német opera (a mű kezdeti sikerét jelzi, hogy 1910 és 1914 között 39 előadást ért meg a MET-ben). Puccini felismerte a két mű rokonságát, s talán azt is, hogy mennyit változott a világ Wagner halála óta. Amíg a Parsifal III. felvonása a tavaszt, az örök feltámadást hirdeti, addig az új generáció apró balga szentjei, a Királyi gyermekek már egy szeretet nélküli világban a tél foglyaként fagynak halálra.
 
Egy rendező számos nehézséggel találja szembe magát a Königskinder színpadra állításakor. Már az opera műfaja is kérdéses. A szerző ugyan meseként aposztrofálja, de kizárt, hogy száz éve, pláne napjainkban lenne olyan gyerek, aki nyugodtan ülné végig a kevés cselekménnyel dúsított három órát. Felnőtteknek szól ez a történet, azonban, ha így fogjuk fel, útban a Boszorkány, aki teljesen érthetetlen okokból tartja fogva a Pásztorlányt és libák, amik talán az operairodalom legkülönösebb állatszereplői (idomíthatatlanságuk ellenére a New York-i ősbemutató képein igen valóságosnak tűnnek, míg annak idején Pesten stilizált bábok lehettek). Kevés pesszimistább mese létezik a Királyi gyermekeknél, a két tiszta szívű, egymásnak teremtetett embernél, akiket csak a gyerekek ismernek fel, a felnőttek, a velejéig gonosznak és romlottnak ábrázolt társadalom kitaszította őket. . Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi időben több színház tűzte műsorára az operát, melyben már hiába keresnénk a Jancsi és Juliska dallambőségét és hangszerelésének finomságát. Helyette egy világból kiábrándult, önmagát túlélt, akadémikus idős mester fájdalmas víziója marad az emberiségről. Négy évvel a premier után kitört a világháború.
 
A két évvel ezelőtti premiert, három novemberi előadás kedvéért zömében új szereposztással frissítette fel a Semperoper. Nehéz megállapítani, hogy a felújítás alkalmával mi kophatott ki Jetske Mijnssen eredeti rendezéséből. A cselekmény a mesebeli időkből átkerült a darab keletkezésének idejébe. Így a szörnyű Seprűkötőből és Favágóból egyszerű polgárok lettek, Európa nagyvárosaiban sétáló kegyetlen alakok, akik miközben egyszerre pökhendik és gyávák, otthon példás – esetlenként frusztrációjukat asszonyverésben kiélő – családapák. Azonban míg a két főszereplő az új környezetben is szerethető és hiteles, a századfordulón értelmezhetetlené vált a Boszorkány figurája, aki így motiválatlan konyhás néniként súlytalan figura lesz. A commedia dell’arte síró-nevető bohócainak késői örököse, a Lantos revűsztárként érkezik a színpadra, hogy miután a II. felvonás fináléjában alaposan elverik az opera végére megcsömörlött értelmiségiként várja az elkerülhetetlen pusztulást. Kedves ötlet a libákat, galambokat, cicát gyerekekkel játszatni, csak alapjaiban bolygatja meg a realista színpadra állítást. Jetske Mijnssen sokat tett a darab értelmezéséért azzal, hogy lehántotta róla a mesei mázat, ám ennél többre nem futotta a fantáziájából. Pontosan olvasva a szövegkönyvet, az új környezetben tulajdonképpen ugyanazt az előadást rendezte meg, mintha a moha lepte banyatanya körül hagyta volna. Christian Schmidt jól használható és dekoratív díszlete valójában tévedés, nem lehet zárt térbe helyezni egy darabot, amit a szerzője hangsúlyosan a szabadba helyezett.
 
Mintha csak átok ült volna a Királyi gyermekek előadásán, három főszereplő is betegséggel küszködött, ami azért különösen nagy probléma, mert egy beugró Toscát akár szombat reggel lehet találni, addig Libapásztorlányt alig. Így született az a megoldás, hogy az eredetileg kitűzött Barbara Senator alázatosan végigjátszotta-végigtátogta a szerepet, miközben oldalról kottából nem kisebb művész, mint Juliane Banse énekelte be a szólamot. Lehetséges, hogy a szoprán már túl van pályája csúcsán, hangjából már hiányzik a hamvasság, de fölényes muzikalitásával és vokális kultúrájával ebben a furcsa szituációban is megteremtette a lányka alakját. Daniel Behle szép csendben az egyik legjelentősebb német tenoristájává nőtte ki magát. Szemtelen magabiztossággal tette magáévá a nehéz szólamot, miközben kisfiú sármjával hitelesen járta be a Királyfi útját. Büszke lehet az a színház, aki olyan vezető lírai baritont tudhat magáénak, mint Christoph Pohl. Nagyszerű Anyegin és Don Giovanni lehet, a Lantos kevéssé megrajzolt szerepéből sikerült teljes embert varázsolni. Katja Pieweck beugróként került a produkcióba. Szép színű mezzóján magabiztosan birtokolja a Boszorkány szólamát, miközben az alkatától a korban és figurában távol eső figurához önhibáján kívül sehogy sem tud közel kerülni. Michael Eder és Tom Martinsen nagy rutinnal és kedvvel mindent kihoztak a Favágó és a Seprűkötő hálásan megírt szerepéből. Érezhető elfogódottsággal küzdött a gyönyörűen és tisztán éneklő ifjú Elias Siodlaczek, az Aurelius Sängerknaben Calw tagja, akinek vélhetően ez volt élete első szólószerepe.
 
Thomas Rösner maximális odafigyeléssel vezényelte a két beugrással sújtott előadást. Tűzoltóként nagyszerűen megállta a helyét, de jóval kevesebb gondot fordított a színekre és a változatos tempókra, mint a mű referencia-felvételén Heinz Wallberg. A Semperoper együttese, házi szólistái, ének- és zenekara azonban egy hétköznapi előadáson is megmutatta, hogy Drezda kiemelt helyet foglal el a világ operatérképén.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X