Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A kipurcant szövegkiíró esete

A kipurcant szövegkiíró esete

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Történt egy derűs kora tavaszi vasárnap, hogy a hatalmas Bayerische Staatsoper szövegvetítő gépe gyengélkedni kezdett, s a kiírandó fehér betűk csak alig olvashatóan látszódtak a fekete felületen. Ha a Carmen vagy a Pillangókisasszony ment volna, nem is lett volna akkora a baj, hiszen ezeket az operákat azért többé-kevésbé, de ismeri a bajor közönség. Ám Prokofjev Tüzes angyalával más a helyzet. Hiába meresztették szemüket a színpadnyílás fölé a szlavofil müncheniek illetve a kultúrszomjjal megáldott keleti betelepültek, a Brjuszov középkort idéző regényéből készült I. világháború utáni operából egyre kevesebbet értettek. Az értetlenség érhető dühhöz vezetett, a düh pedig távozáshoz. A szünet nélkül játszott két és negyed órás ötfelvonásost fokozatosan hagyta ott a jegyes közönség egy része. A színház természetesen hibáztatható a technikai malőrért. De a probléma valódi oka jóval mélyebben, magában a szövegkiíró-jelenségben keresendő.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis az operaházak felett egy új hatalom vette át az uralmat a primadonnák, karmesterek, rendezők helyett: a szövegkiíró. A színház korábbi urai, akik dagadó kebellel emlegették, hogy a közönség miattuk jár operába, tudatosan, vagy tudat alatt de mind csendben a feliratozás rabszolgái lettek. „– Ma húzással vezényelném az előadást, de ahhoz mindenekelőtt egyeztetni kell a szövegkiíróval!” „– Bátran rendezek, ami csak eszembe jut, a néző úgyis tudja követni az operát, elég, ha felnéz a feliratokra!” „– Érthetően énekelni? Értelmezni az énekelt (idegen nyelvű) szöveget? Ugyan, bámuljanak csak a színpad fölé és olvassanak!” Egy-egy színház modernizálásánál központi kérdésé lépett elő, hogy hova, hány nyelvű és milyen technikával fognak vetíteni, hogy „szegény néző” – aki valójában felkészületlenül érkezett – az előadás befogadása helyett riadt olvasással töltse az estéjét. Hogy közben valójában az operai komplex élménytől fosztja meg magát, az már fel sem tűnik neki. S lám, mára ez az egykor a műfaj befogadásának segítségére kitalált mankó olyan szinten elkényelmesítette a közönséget, hogy ha megfosztják tőle, már a zene és a színpad nem ad elég támpontot az előadás befogadására, s inkább csalódottan távozik, minthogy megpróbálja követni a darabot.
 
Prokofjev Tüzes angyala nem követhetetlen, de nem is tartozik a legkönnyebben megérthető operák közé. A számos leírást tartalmazó, egyes szám első személyben írt regény sem kiált a megzenésítés után, hiszen valójában az egész történet Ruprecht lovag kalandos-misztikus szereleme a megszállt Renatával. Ma már nehéz megérteni, hogy mindebből mi ragadta meg a szerzőt, aki a komponálás kezdetén a húszas évei végén járt és a librettó írására is maga vállalkozott? Különleges hangulatú opus, de mint Prokofjev operái, ez sem remekmű. A szerző túlságosan sokat bízott a két főszereplőre – akiket viszont nem sikerült elég karakteresen ábrázolni –, mellettük mindenki más csak apró jelenetet kap, melyek viszont remekül megrajzolt mini epizódok. Renata és Ruprecht viszonya csak lassan, bontakozik ki, s ezzel egyenes arányban, felvonásról felvonásra lesz izgalmasabb maga a mű. Így áll elő az a furcsa helyzet, hogy Agrippa, Mepistopheles, Faust és az Inkvizítor mellett eltörpül az, ami miatt Prokofjev megírta az operát: a főszereplők kapcsolata.
 
Egy olyan hatalmas repertoárral rendelkező operaház, mint a Bayerische Staatsoper nyugodtan megengedheti magának, hogy évi egy-két Tüzes angyalhoz hasonló másodvonalbeli darabot mutasson be, különösen, ha zeneileg-színpadilag olyat tud produkálni, ami néhány előadás erejéig bevonzza a közönséget. A Barrie Kosky – Vladimir Jurowski – Evelyn Herlitzius hármas ilyennek ígérkezett. Napjaink talán legizgalmasabb német szopránja azonban még a 2015 őszi premier előtt kiszállt a produkcióból, Kosky rendezői koncepciója pedig egy olyan utat választott, mely ugyan önmagában kerek egész, ám a darab megfejtéséhez valójában nem visz közelebb. Mai luxus hotelszobába érkezik a fáradt ötvenes gazdag üzletember Ruprecht. Egyszer csak furcsa női hangokat hall, majd az ágyneműtartóból előkerül egy zilált nő, Renata. A materialista férfi fokozatosan az asszony hatása alá kerül, s a lakosztályt rendre természetfeletti lények és furcsa figurák lepik el, akik felforgatják a szobát és a főszereplőket. Ahogy a szereplők vesztik el a lábul alól a talajt, úgy kerül a tér is egyre távolabb a realitástól.  tér egyre távolabb kerül a realitástól. Renata csak elszenvedi mindezt, de Ruprecht idővel teljesen más emberré válik a valóságostól egyre távolabb kerülő szobában. Végül a beszürkült falu térben a férfi a súgólukon ülve figyeli, a Krisztus alakját öltött apácák és az Inkvizítor haláltáncát. Az opera utolsó hangjaira szertefoszlik a látomás, s a kiürített hotelszobában ott áll egymás mellett Renata és Ruprecht üres tekintettel meredve a közönségre.
 
Másfél évvel a premier után, frissen beállított Renataval nehéz megállapítani, pontosan mit is rendezhetett Barry Kosky. A két főszereplő bizonyára lejárta azt, amit le kellett, mindig pontosan azon a helyen állt, ahová az asszisztens kérte, de, hogy miért állnak éppen ott, mire kéne éppen gondolniuk, nem derült ki. A szólamaikat szintén pontosan, ám minden meggyőződés nélkül végigénekelték, talán bíztak a szövegkiíró segítségében, nem értelmezték, szűrték át magukon a szöveget. Evgeny Nikitin jónevű magvas hangú szláv bariton, akinek alkatától meglehetősen távol esik Ruprecht lírai szólama és értelmiségi figurája. Ausrine Stundyte szebb napokat látott litván szoprán különös színpadi jelenség, akinek kifejezetten taszító és idegesítő kisugárzása nem teszi lehetővé a figurával való azonosulást. A két jellegtelen főszereplő mellett a többi művész viszont fürdött az apróbb karakterfeladatokban. A luxus hangok és figurák közül kiemelkedik Vladimir Galouzin öreg, cinikus Agrippája, Kevin Conners középkori clownok titkait ismerő Mephistophelese, akinek nagyszerűen asszisztált Igor Tsarkov Faustként és Peter Lobert az Inkvizítor szerepében. A premier karmesterétől Vladimir Jurowskitól idős édesapja, Michail Jurowski vette át a darab vezénylését, végig ügyelve, hogy a jellegzetes prokofjevi színek ne vegyék át az uralmat a színpad felett.
Wilfried Hösl fotói a 2015. novemberi premier előtt készültek

Előző cikk2017. március 6.
Következő cikkMINI Textúra 2017

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X