Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Tán csodállak, ámde nem szeretlek

Tán csodállak, ámde nem szeretlek

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Természetes gesztusként tűzte a hetedik önállóan tervezett évadja végén bécsi Staatsoper műsorára Dominique Meyer a Pelléas és Mélisande-ot. Egy francia igazgatónak kimondva vagy kimondatlanul, de egy idő után kötelessége bemutatni Debussy korszakos jelentőségű operáját. A direktor, noha elődeinél rendszeresebben adatja elő színházában honfitársai, Bizet, Gounod vagy Massenet legnépszerűbb műveit, kevésbé játszott, ám izgalmas francia operákkal ezidáig nem kísérletezett. Míg a Deutsche Oper Berlin évek óta fáradozik Meyerbeer életművének méltó feltámasztásán, addig Meyer jövőre „mindössze” a Sámson és Delila ziccer-szereposztásával (Elina Garanca, Roberto Alagna) kényezteti Bécset.

- hirdetés -

Simon Keenlyside és Olga Bezsmertna 
Miközben valószínűleg a világ egyetlen operaháza közönségszervezésére sem érkezett még reklamáló levél, hogy mikor tűzik végre műsorra a rég nem látott a Pelléas és Mélisande-ot, addig Debussy problematikus és nehezen előadható műve csak a jövő szezonban tíz európai színházban kerül színre, s az előadások fele premier lesz. Az opera színrevitele úgy a zenekar, mint a színre vivők számára igen nagy kihívás, ám az igen szűk szakmán kívül a közönség cseppet sem igényli a darabot. Egykor a magyar sajtó is évekig dörgölte minden igazgató orra alá a Pelléas hiányát, míg az ősbemutató után majd’ negyed századdal Radnai Miklós végül 1925-ben prezentálta az operát – mely három hét alatt mindössze öt előadást ért meg. Nem járt sokkal jobban a második, 1963-as Ferencsik János és Mikó András nevével fémjegyzett produkció sem, nyolc évad alatt 41 előadás papíron nem kevés, de ez inkább az alkotók-előadók elkötelezettségének, mint a közönség-érdeklődésnek köszönhető. Az elmúlt évszázadban a hírhedten kényes bécsi publikum sem volt sokkal többször kíváncsi Debussy operájára, melyet 1911 után csak 1962-ben és 1988-ban (Claudio Abbado betanításában) újítottak fel.
 Olga Bezsmertna és Adrian Eröd
Úgy tűnik tehát, hogy míg az igazgatók és jelentős karmesterek rendre hitet tesznek a Pelléas mellett, addig a közönség immáron egy évszázada nem különösebben kér a műből. A mostani bécsi előadás alapján (melyről folyamatosan szálingóztak el a nézők) úgy tűnik, akár mindkét félnek igaza lehet. Az senki sem vonhatja kétségbe, hogy a maga korában Debussy talán csak A kékszakállú herceg várához fogható remekművet alkotott. Könyvek százai, tanulmányok ezrei születtek a minden ízében újszerű operáról, melynek varázslatos partitúrája üstökösként csapódott be karmesteri pulpitusokra. Nem csoda, hogy a Debussy rövidebb műveit (és a komponista mindegyik alkotása töredéke a Pelléas játékidejének) örömmel interpretáló maestrók ki akarnak teljesedni a hatalmas vezérkönyv megszólaltatásával. Ám míg A tengert, a Játékokat vagy a Faunt örömmel hallgatják a koncerttermek látogatói, addig ugyanez a zenei világ három órán keresztül monotonná válik. Az ember elcsodálkozik egy-egy gyönyörű szecessziós tárgyon, egy kompletten berendezett korabeli lakás ma már fojtogató. Valószínűleg nem írták még olyan partitúrát, amelyet a Bécsi Filharmonikusok nem szólaltatna meg tökéletesen, s ezelől a Pelléas sem volt kivétel. Az azonban érezhető, hogy ebből a korszakból sokkal inkább Richard Strauss harsányabb, csilingelőbb világa áll hozzájuk közelebb, mint Debussy pasztellszínű zenéje. Karmesterhiányos időket élünk. A nagy egyéniségek lecsengésével egyre inkább a megbízható középszer tör magának utat. A francia-örmény származású Alain Altinoglu karrierje megdöbbentően gyorsan ível felfelé. Ahhoz képest, hogy alig hat éve vezényel operát, a Staatsoper premierje több mint megtiszteltetés. A karmester él a lehetőséggel, kikezdhetetlen tudással birtokolja a darabot, mégha a csipetnyi meghatározhatatlan plusz hiányzik is a művészetéből.
 Olga Bezsmertna és Adrian Eröd
Marco Arturo Marelli évtizedek óta megbízható és visszatérő vendége a Staatsopernek. Valószínűleg a Turandot tavalyi borítékolt sikere után kapta a felkérést Debussy operájára. Mint oly sokan, az olasz művész is tervezőként kezdte színházi pályafutását, s csak utána lett rendező, azaz általában tervező-rendezőként jegyzi produkcióit, míg a jelmezekért felesége, Dagmar Niefind a felelős. Mindebből következik, hogy Marelli előadásai elsősorban vizuálisan hatnak a nézőkre, s ez csak szerencsésebb esetben társul mélyebb rendezői koncepcióval. A Pelléas esetében is a látványkoncepció dominált. Márpedig ezúttal valóban a világ egyik vezető (és kiemelt költségvetésű…) operaházához méltó ötlettel ált elő az olasz alkotó. A teret hatalmas, baljós falak zárják le, hátul csak olykor látható a horizont. A számos képből álló művet egységes keretbe foglalja a szín jó részét elfoglaló víztükör, mely ezúttal nemcsak jól (ám kissé közhelyesen…) világítható felület, hanem folyamatosan használatban is van: belegázolnak, csónakáznak rajta, játszanak vele. Ez a meghatározhatatlan világ tökéletes harmóniában van Debussy zenéjével és a cselekménnyel, miközben a színváltásokat elképesztő profizmussal valósítja meg a színház műszakja.
 Adran Eröd
Sajnos azonban ebben a félig reális, félig álomszerű világban nem sok minden történik. A darab elején Golaud a puskájával le akarja lőni magát, amikor megpillantja Mélisande-ot, a végén szintén, ekkor Yniold akadályozza meg. A főhős a köztes időben iszik és egyre agresszívebbé válik. Pelléas és Mélisande hófehérben, mint egy gerlepár, ám nincs köztük semmi titok, ami összekötné őket. Úsznak, eveznek, sétálnak, de nem alakul ki köztük semmi. Rajtuk kívül különböző nevesített (mint Pelléas gyógyuló apja) és névtelen alakok jönnek-mennek, mint akik maguk sem tudják, mit keresnek a történetben. Az előadás legszebb jelenete a gyűrűkeresés: Mélisande a csónakban, Pelléas mellette úszik, a legkínosabb a főhősnő halála, akit a ladikban állva vontatnak ki a színes ruhás „régi asszonyok”. A kép kísértetiesen emlékeztet Balanchine Szerenádjának záróképére, csak ott a hófehér balerinák gyászmenete jelent valamit.
 Mélisande halála
A produkció vokálisan is azt a színvonalat képviselte, ami a bécsi Staatopertől elvárható. Eltekintve attól a szereposztási tévedéstől, hogy Pelléas és Golaud szerepe fordítva lett kiosztva. Simon Keenlyside még ma is, pályája delelőjén túljutva inkább ártatlan szerelmes, Adrian Erödben pedig sokkal inkább lakik a kétkedés démona. Ritka tünemény két intelligens baritont látni egy színpadon, akik ilyen magas színvonalon birtokolják a szöveget és a zenét. Keenlyside hangja magvasabb, izgalmasabb, Eröd viszont több színt tud belevinni szerepébe. Olga Bezsmertna perfektül birtokolja Mélisande finom szólamát, ám a lány titkával (az opera lényegével) adós maradt. Franz-Josef Selig napjaink egyik legkiválóbb Gurnemanza, a francia énekbeszéd finomságaival nemes küzdelmet folyat. Szép gesztus volt Bernarda Finkre bízni Geneviève szerepét. A veterán barokk énekes 61 évesen debütált a Staatsoperben, kulturált művészetével súlyt adott a királyné figurájának. Az opera legkínosabb és legavitabb szerepe A kis Yniold. Marelli mintha meg sem akarta volna úszni a dolgot, Maria Nazarova úgy nézett ki a nadrágszerepben, mint egy vidéki Karnyóné előadás Samukája.
 Az opera zárójelenete
A kiválóan kivitelezett, profi, ám valódi mélységeket nélkülöző bécsi Pelleas olyan, mint a szex a nyugdíjasklubban: beszélnek róla, de sosem történik meg.
Fotó: @ Wiener Staatsoper GmbH / Michael Pöhl

Promóció

Mit keres a fizikus a múzeumban?

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X