Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A Lulu vajon mi?

A Lulu vajon mi?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Hiába a Lulu hiába a 20. század első felének zenetörténészek által egy egyik, ha nem a legjobban becsült darabja, a közönség kegyeit nem sikerült elnyernie 80 éves viszontagságos színpadi pályafutása alatt. Míg Berg másik művét, a Wozzecket ha ímmel-ámmal is, de mára elfogadták, addig a befejezetlen – majd hosszas huzavona, az özvegy ódzkodása után végül 1979-ben Friedrich Cerha által kiegészített – Lulu a mai napig világszerte csak röpke szériákat ér meg. Kevés színház kísérletezik az opera színrevitelével, lévén az elképesztő energia-befektetés legjobb esetben is általában leginkább csak erkölcsi sikert eredményez. Alban Berg korának Merész Nagyoperáját akarta megírni, ám ebben tragikus halála megakadályozta. A „mi lett volna ha…” kérdés ez esetben éppoly értelmetlen, mint a Turandot esetében. Az elkészült két felvonás is lehet kerek egész, míg a vázlatok alapján évtizedekkel később nagy tisztelettel elkészített utolsó rész a Puccini opus végéhez hasonlóan minden jószándék ellenére darabidegen marad. A különbség annyi, hogy míg a Turandotnál a hiány „mindössze” negyed óra, a Lulunál mintegy 80 perc.

A zenei nehézségek felett – hiszen a világban jó, ha féltucat zenekar van, amelyik nem fullad bele Berg partitúrájába – napjainkban a fő problémát a címszereplő figurája okozza. Lulu egyesíti magában mindazt, amit Wedekind és a komponista az egyszerre csodált és rettegett modern nőről gondolt. Lulu elődei, Léonor de Guzman, a kegyencnő, Manon Lescaut, Valery Violetta vagy Carmen miközben egyértelműen magukon viselik keletkezésük idejének szellemiségét, ez a gondolati háttér a befogadótól – bármilyen rendezésben is tálalják fel őket – mára történelmi távolságba került. Az eltelt 80 év ellenére ugyanez a szűrő még nem került a Lulura, a figura mintha valahol a félmúltba rekedt volna, mintha az élők és holtak közti selyemzsinór még nem szakadt volna el. Kicsit olyan hatást kelt ma az opera, mintha egy decens nyugdíjas kokott mesélne a Horthy korszak bordélyházaiban töltött ifjúságáról. Az ember hiszi is a történeteit, meg elképzelhetetlennek is tartja a tanú szájából.
 A felsorolt felvilági hölgyek közös jellemzője, hogy férfi írók, zeneszerzők tollának szüleményei, s koruk férfitársadalmának, vágyainak és félelmeinek lenyomatai. Olyan sosemvolt nők esszenciái, akik az urak álmaiban léteztek csak. Míg Manon, Carmen vagy Violetta egy-egy ártatlan fiút vonzott magához, Lulu – akiről több kötetnyi elemzés született már – mindezeknek a nőknek az esszenciája. Olyan démon, aki hatalmának egy pillanatig sincs tudatában. Nem is érti mi történik körülötte, mintha a hentesnél egy szép szelet hús nézné a sorban állókat. Lulu egyszerre démon és áldozat. Berg nagyonis férfikézzel rajzolta meg a lányt, sokkal inkább a bűvkörébe kerülteket sajnálja, mint magát Lulut.
 
A Lulu eredeti kétfelvonásos változatát még Ioan Hollender igazgatása alatt újította fel a Wiener Staatsoper 2000-ben, Willy Decker rendezésében. Most, 17 évvel később Dominique Meyer az utolsó résszel kiegészítve vette elő az operát. Kérdés, hogy a német rendező egyáltalán részt vett-e, s, ha igen, mennyire a próbafolyamatban vagy mennyire bízta a munkát a színpadra állító asszisztensekre. Deckernek sok nem jutott eszébe az operáról, hagyta folyni a cselekményt a maga medrében, sok hozzátennivalója nem akadt a végtelenül izgalmas és sokrétű műhöz. Wolfgang Gussmann látványvilága a fenyegető 30-as éveket idézi, hátul fekete lépcsősor, ahonnan létrákon lehet lejutni a színpadra, mely egyszerre idéz cirkuszt, küzdőteret és Lulu életének személytelen, néhány bútorral jelképezett színtereit. Ebben a térben akár működhetne is a lány (vagy a vele kapcsolatba kerülő férfiak) tragédiája, ha a rendező segített volna művészeinek élettel megtölteni a figurákat. Így azonban mindenki nyugodtan csinálta, amit gondolt, szabadon élve saját ötleteivel, vagy régebbi előadások tapasztalatából építkezve.
Az előadás hőse Ingo Metzmacher, aki ki tudja hányadik elképesztő nehézségű partitúrát vezényelte olyan magabiztos könnyedséggel, mintha egy egyszerű operettet kéne kézben tartania. A Bécsi Filharmonikusok – egy Richard Strauss sorozat közepén és karácsony előtt néhány nappal – a fáradság legkisebb jele nélkül muzsikálták végig az előadást. Metzmacher noha kissé hideg távolságtartással kezeli a darabot – végülis Berg nem Puccini – egy nagyon különös dologra világít rá: nagyszabású olvasatában ugyanis a Lulu egy szomorú opera lesz. A darab kulcsa természetesen a címszereplő. Agneta Eichenholz nem először találkozott a szereppel, 2009-es londoni bemutatkozása óta több rendezésben és karmesterrel volt már módja bemutatkozni. A svéd szoprán ura a nehéz szólamnak, koloratúrái kikezdhetetlenek, erejével okosan gazdálkodik, nem feltűnő helyeke spórol, hogy a kényes részek gond nélkül szólaljanak meg. Eichenholz – aki csodálatos, fiús Ellen volt két évvel ezelőtt Christof Loy Peter Grimes-ában – miközben pontosan eljátssza a szerepet, valójában belül nem Lulu. Tudatos művész, akiből éppen az az ösztönlény hiányzik, ami a címszereplőt azzá teszi, ami. Bo Skovhus számos szerepritkaság után először találkozott Dr. Schön figurájával. Lehet, hogy nem volt elég ideje a felkészülésre, de ezúttal nem volt érezhető a szokásos magabiztossága. Valószínűleg a karakterhez sem találta meg az utat, sem apaként, sem szeretőként. Kompenzálásként permanens ideges rohangálásba menekült. Éppen ellentétes utat mutatott Franz Grundheber. A veterán bariton úgy öltötte magára Schigloch kabátját, hogy a Kärntner Straße legelőkelőbb úri szabói is meghajolhattak a mestermunka előtt. Grundheber egyszerűen eggyé vált a szereppel, minden hangja, gesztusa a helyén volt, egy letűnő kor mohikánjaként sétált a Wiener Staatsoper színpadán. Angela Denoke a 20. századi szopránfigurák specialistája lassan kényes korba ér. Papíron jó ötletnek tűnt rá osztani Geschwirz grófnő szerepét. Hangilag uralja a szólamot, kifejezetten magható pillanatokat termet. A gond annyi, hogy ma is jóval izgalmasabb nő a színpadon, mint Eichenholz, s ezáltal úgy tűnik, hogy az ő története sokkal érdekesebb lenne, mint a címszereplőé. A szép hangú ám túlsúlyos Jörg Schneider karakterszerepként kénytelen kezelni a Festő és a Néger szerepeit, ezáltal főleg az előbbi esetében teljesen érthetetlen mért csalja meg vele Lulu jóvágású férjét. Az amerikai Charles Workman korrektül énekelte Alwát, ám a figura motivációiból semmit sem tárt a közönség elé.
A színpadilag érdektelen, zeneileg osztályon felül produkció vélhetően jól példázza, merre fognak haladni a világ nagy operaházai. Az izgalmas rendezők hanyatlásával, a nagy karmesterek és énekes-egyéniségek letűntével jelenleg nem látszik az az erő, ami a műfaj motorja lehetne a következő időszakban. Vélhetőleg a pangás évei következnek, olyan megbízható produkciókkal, amelyek után úgy a közönség, mint az énekesek megnyugodva mehetnek haza. Csak éppen az esti katarzis fog hiányozni és az a jó érzés, amivel másnap visszagondolnak az előadásra. Addigra ugyanis az emlékek már el fognak szállni.
fotó: @ Wiener Staatsoper

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X