Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Értelmetlen áldozat

Értelmetlen áldozat

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az osztrák komolyzenei idén ünnepli a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen komponista, Gottfried von Einem (1918 – 1996) születésnapjának centenáriumát. Egy zeneszerző életműve akkor maradhat a köztudatban, ha munkáit időről-időre előveszik. Von Einem operáit az utóbbi években egyetlen színház sem tűzte műsorára, Bécs mintha most, az évforduló kapcsán próbálná pótolni a mulasztást: egy izgalmasnak ígérkező könyvvel indultak a centenáriumi megemlékezések, melyet két kiállítás követett, majd néhány nap különbséggel bölcs összhangban mutatta be a Theater an der Wien Az öreg hölgy látogatását (1970) és a Staatsoper a Danton halálát (1947). A harmadik fontosnak tartott operát, A per-t pedig nyáron Salzburgban, egy koncertszerű előadáson támasztják fel. (A konzervatív Ausztria vélhetően még mindig nem szeretne tudomást venni a szerző talán legizgalmasabb színpadi művéről, a Jézus házasságáról, melynek 1980-as Theater an der Wien-beli ősbemutatóját komoly egyházi tiltakozás és hatalmas botrány kísérte.) A komponista operái közül a Danton halálát 1964-ben, Az öreg hölgy látogatását tíz évvel később Vaszy Viktor mutatta be Szegeden, de egyik produkció se jutott fel Pestre.

Nem is olyan rég Gottfried von Einem jellegzetes alakja éppúgy hozzátartozott Bécshez, mint az operatudor Marcel Prawyé vagy a legendás kávés Hawelka úré. A komponistára különös útkeresés után, alig 29 évesen szakadt rá a világhír a Danton halála 1947-es ősbemutatója után. (Ez a premier nyitotta meg az előadás karmestere, a teljesen ismertetlen, Pesten lenézett Fricsay Ferenc előtt a még romos Európa színházai és koncerttermei kapuit is.) A kis Gottfriedet katonatiszt apja és a felsőbb körökben mozgó anyja meglehetősen ridegen tartotta, évente csak igen rövid időt töltöttek vele, s 20 éves lehetett, amikor megtudta, hogy édesapja valójában egy oroszlánvadászaton elhunyt Hunyadi gróf volt. Nem csoda, hogy ilyen előzmények után, a zene felé fordult fiú mestereket keresett magának. A berlini opera mindenható ura, Heinz Tietjen annyira megkedvelte a pályakezdő korrepetitort, hogy Bayreuthba is beajánlotta, s ránk maradt egy 1938-as fotó, ahol az ifjú komponista a hófehér uniformisban pompázó Hitler mellett látható (von Einem neve 2006-ban felkerült a Világ Igazainak falára, a világháború alatt ugyanis zsidó zenészeket mentett). Másik mentora a hazánkban szintén teljesen ismeretlen ám igen szellemes zeneszerző, Boris Blacher volt, aki a karmesterség felől a komponálás felé terelte von Einemet. A világháború alatt íródott Danton halála librettóját közösen jegyzik, Georg Büchner drámája nyomán. A szerzők jól számítottak, a háború után újjáéledő Salzburgi Ünnepi Játékok válogatott közönsége (köztük olyan kiválóságok, mint Carl Orff és Werner Egk) lelkesen tapsolt az újdonságnak. Ekkor még elevenen élt bennük a néhány évvel korábbi élmény, amikor még ők is „Robespierre polgártárs” által fanatizálva figyelték, a haza melyik ellenségére csap le aznap a „guillotine”.
Elvben remek döntés volt, hogy az évforduló alkalmából a bécsi Staatsoper épp a legismertebb – és legkönnyebben előadható – von Einem operához nyúlt. A komponista ügyesen fogta meg az örök igazságot, miszerint „a forradalom felfalja a saját gyermekeit” – miközben sikerült két nagyszabású és szintén örökérvényű politikusportrét felvázolnia: a megfáradt oroszlán Dantonét és a nagy manipulátor Robespierre-ét. Von Einem zenéje mára  cseppet sem hat modernként, könnyen befogadható, ám van egy különlegessége: mintha a zenekari és az ének szólamok nem lennének fedésben, a hangszerelés nem támasztja alá a szólamokat, hanem külön életet él. A másfél órás – Bécsben okosan szünet nélkül játszott – operában üresjáratok nincsenek, a cselekmény lendülete sodró, de a katarzisig mégsem jut el. Az 1940-as évek nyilvánvalóan nem kedveztek az operaírásnak (sem), mára talán kijelenthető, hogy az évtized legfontosabb operáját nem Gottfried von Einem írta meg, hanem Benjamin Britten. 
Wolfgang Koch és Herbert Lippert
A bécsi premiert – a színházban debütánsként – Josef Ernst Köpplinger, a frissen felújított müncheni Gärtnerplatztheater intendánsa állította színpadra. A nagymultú rendező életművének jelentős részét teszik ki az operett és musical produkciók. Ez nyomot hagyott a Danton halálán is, ami az állandó statiszta jövés-menés, tűz és gyertyaégetés, piros-fehér-kék világítás, zászlólengetés következtében úgy festett, mint egy Kero@ (akkor még Kerényi Miklós Gábor) rendezés az 1990-es évek elejéről. Ami azonban újdonságnak hatott a rendszerváltozás utáni Magyarországon, Ausztriában már akkoris rég eljátszott. Köpplinger sem a figurákról, sem a rendszerről nem alkotott véleményt. Boldogtalan énekeseinek maximum a színpadi helyeket mutatta meg, hogy ne legyenek útban a rendre alakzatokba rendezett segédszereplőknek. Rainer Sinell díszlete egy szellős pajtát ábrázol, telehordva a mindenkori forradalmi dúlások hátramaradt attribútumaival (felfordított kocsi, ágy, asztal, rozzant székek, kibelezett képkeret – természetesen). Alfred Meyerhofer jelmezeire a Staatsoper előadása után bizonyára igényt fog tartani egy musical trupp Nyomorultak, vagy más efféle előadáshoz. A tér egyetlen látványos játéka, hogy a darab végén, amikor a kivégzett Desmulins felesége előbotorkál és ráeszmélve élete értelmetlenségére felkiált: „Éljen a király”, szétnyílik a díszlet. Az azonban rejtély maradt, valójában mit akartak ezzel mondani az alkotók.
Módfelett szomorú jelenség, hogy 2018-ban még mindig összesúg a (foghíjas) nézőtér, ha egy női karmester lép a pódiumra. Susanna Mälkki vezénylése csöppet sem nőies, világos, szögletes mozdulatokkal irányítja a zenekart sokkal inkább precízen, mint érzelem telin. Évről évre látványosan fejlődik a Staatsoper kórusa, s a Danton halálában módjuk is van nemcsak nagyot énekelni, hanem főszereplővé avanzsálni. A címszerepet Wolfgang Koch kissé betegen, kissé motiválatlanul, leginkább személyisége súlyára támaszkodva abszolválta. A lassan nyugdíjas-korú Herbert Lippert hangilag és figurában is kissé túljutott már Desmoulins figuráján, akiről vagy egy tucatszor éneklik: mein Jung. (Lippert Meyer igazgató kedvenc tenoristája, aki számos alkalommal mentett meg beugrással előadásokat. Az általános bécsi színvonalesést kiválóan példázza, hogy Ioan Hollender kedvenc tenorját Neil Shicoffnak hívták.) Szerepről szerepre érik Thomas Ebenstein, aki Robespierreként már belépésekor is légkört tudott teremteni. Egyetlen rövid jelentbe tudott sűríteni egy életveszélyes diktátort, aki nyálas hangjával cseppet sem vonzó figura, mégis képes uralkodni a tömegeken. Szépen ám kissé egyoldalúan megírt karakter Lucile, a halálra ítélt Desmoulins felesége. Olga Bezsmertna pontosan szépen énekel és játszik, csak épp nem átütő. A kis szereplők közül hangszépségével tűnt ki Marcus Pelz (Első hóhér), valamint a rutinos bécsi Wolfgang Bankl (Simon), aki nyilvánvalóan önálló ötletként, az opera kulcsjelenete, a nagy tárgyalás alatt egy almát majszolt, majd, amikor végzett, megtörölte a kezét egy zászlóval, ezután sétált be középre, hogy elkiáltsa magát: Éljen a szabadság! Bankl ezzel az apró gesztussal többet árult el a rajongottjait bitófára juttató kisemberről, mint a rendező.
Fontos, hogy olyan ritkaságok, mint a Danton halála nagy színpadokon, méltó körülmények között szólaljanak meg, felfrissítve a törzsrepertoárt. Nem lenne szabad, hogy egy olyan presztízsű színházház, mint a bécsi Staatsoper színpadilag ennyire odakent előadással állítson emléket egy olyan fontosnak tartott komponistának, mint amilyen Gottfried von Einem volt.
Fotó: © Wiener Staatsoper / Michael Pöhn

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X