Papageno Radio
Blogok Caruso Menekültek

Menekültek

Bár Hector Berlioz, A trójaiak zeneszerzője bizonyára nem így látta, ötfelvonásos operája legnagyobb ellensége Hector Berlioz, a mű kiagyalója és librettistája volt. A főművek a legritkább esetben sikerednek olyankor, amikor az alkotó azzal a határozott szándékkal áll neki a munkának, hogy valami világmegváltó dolgok készít. Vélhetően Mozart sem így ült neki a Varázsfuvolának, de talán még Wagner sem a Parsifalnak. Ellenben Berlioz fejében ilyesmi járt operája írása közben. A Vergilius rajongó komponista hosszú időn keresztül dédelgetette tervét, hogy átültesse a zenés színpadra az Aeneis két talán legfontosabb énekét. A végül hatalmassá duzzadt opera két szakasza (az opera 1.-2. és 3.-5. felvonása) – Trója pusztulása, illetve Dido és Aeneas szerelme – csak lazán kapcsolódik egymáshoz, a második felvonás végén az addigi szereplők jórésze meghal, átadva helyét a karthágói udvarnak. A terjengős francia nagyoperákban – márpedig a Trójaiak őseit elsősorban közöttük kell keresni – előfordul hasonló törés, Meyerbeer is „sorsára hagyja” Valois Margitot, ám az, ahogy Berlioz Kasszandra és Dido történetét megírja példátlan. Egy gyakorlott librettista – és Párizsban az 1800-as évek közepén nagyszerű szakemberek éltek – valószínűleg egységesebb és használhatóbb szövegkönyvet faragott volna a komponistánál, aki Vergilius iránti tiszteletből a szépszámú mellékalak részére is terjengős és a dráma folyása szempontjából teljesen elhanyagolható szerepet írt.

 Adam Plachetka és Anna Caterina Antonacci 
Számos élc kering az operák legendásan rossz szövegkönyveiről. Ám a rossz és a használhatatlan librettó között jelentős különbség van, hiszen sok irodalmiatlan, kusza alapanyagból készült ragyogó opera. A Trójaiak azonban nem a Cosi fan tutte vagy A trubadúr kategóriája. Mintha Berlioz – s nemcsak a librettista, hanem a zeneszerző is – kezét béklyóba verte volna a műfaj iránti tisztelet. A Trójaiak hatalmas tudással és ambícióval megkomponált mű, melyből éppen a felszabadult dallambőség és az áradó szellem hiányzik. A darabot azonban mégsem illik lenézni. Nem lehet véletlen, hogy Kroó György Berlioz-könyvében nemcsak hosszan, hanem szenvedélyes szeretettel elemzi az operát – melyet azonban kérdéses, hogy a nagyszerű zenetudósnak módjában volt-e valaha élőben meghallgatnia. Hiszen maga a szerző is csak a karthágói felvonásokat láthatta, a teljes opera csak 1890-ben, 21 évvel Berlioz halála után került először színre, s a darab elmúlt több mint 125 évben sem lett a nemzetközi repertoár része. A Trójaiak előadása ugyanis wagneri mércével mérve is hatalmas feladat, hiszen a zenei anyag húzások nélkül nagyjából 4 óra, a szerepek hatalmasak, s ha nem is támasztanak extrém hangi követelményeket, terjedelmüknél fogva önszántából kevés művész vállalkozik betanulásukra.
 A II. felvonás fináléja
Mindebből következik, hogy a színházak sem kapkodnak az opera után, melynek előadása jóval nehezebb, mint amennyire hálás feladat. Nem csoda, hogy a francia operákat sorra műsorra tűző Dominique Meyer sem vállalkozott arra, hogy az egyébként tisztességes költségvetéssel rendelkező Staatsoperben önálló produkciót hozzon létre. Helyette a londoni Covent Garden 2012-es előadását mutatta be, mely 2014-ben már a milánói Scalát is megjárta. Lehet (és érdemes) vitatkozni azon, hogy mennyire termékeny, ha a világ nagy operaházaiban ugyanaz a rendezés látható, ám a Trójaiakhoz hasonló operák – melyek sehol sem játszhatók néhány esténél többször – esetében sokkal jobban akceptálható jelenség, mint például Willy Decker világot járó salzburgi Traviatájánál. A színlapon Sir David McVicar neve olvasható rendezőként – miközben az előadáson semmi jel nem utal arra, hogy bárki is megrendezte volna. A szereplők egyszerű koreográfia szerint mozognak, vonulnak, találkoznak, mentségükre szóljon, hogy soha sem ütköznek össze, de annak nincs nyoma, hogy egy alkotó véleményt formált volna Berlioz operájáról. Hiba és elszalasztott lehetőség, hiszen a Trójaiaknak ma igencsak volna aktualitása. A darab ugyanis egy közösségről szól, melyet a legyőzők nagyrészt kiirtanak. A megmaradtak – életerős férfiak – életösztönüktől vezérelve megpróbálnak új hazát keresni. Trójaiak. Migránsok. Az opera problémafelvetése 2018-ban igen érdekes alkotói válaszokat kaphatott volna. Nem így történt, a rendező helyett a produkció kreatív embere Es Devlin díszlettervező volt, aki az első részben egy többemeletes középen szétnyíló bástyán alkotott, míg Karthágót hasonló félköríves alkotmány keleti színekkel rajzolt belső része jelképezte, mely képről képre esett szét, ahogy Dido álomvilága szertefoszlott. Devlin egy sokméteres fémhulladékokból összerakott “falóval” is megajándékozza a közönséget, melynek párja az opera fináléjában egy gigantikus Hannibál lesz, mint a trójaiakra leselkedő következő időzített bomba. Moritz Junge kosztümjei alapján Trója III. Napóleon Franciaországa lett, Priamosz és Hekabé maga az agg császári pár. Hogy – ha az előadás logikája mentén haladunk – a Sedani csata után a franciák miért Tunéziából próbálkoztak Róma meghódításával, túl messzire vezető gondolatív lenne.
 Joyce DiDonato és Brandon Jovanovich
A Trójaiakat nagy ívű rendezés híján egyetlen esetben érdemes elővenni, ha egy színház kompromisszumok nélkül ki tudja osztani a darabot. A Staatsoper ezúttal luxus szereposztással csalogatta a bécsieket. Joyce DiDonato nevével ma bármilyen operát el lehet adni, ám az amerikai mezzoszoprán rá is szolgál a bizalomra. Ha hang ma is kikezdhetetlen, ha olykor kicsit több vibrátót tartalmaz, mint kívánatos lenne. DiDonato még hordoz valamit az egykori sztárok nagyságából. A szerep elején mer önmaga lenni, a sztár, akire jegyet vesznek, és csak fokozatosan lényegül át a karthágói királynővé. A mezzó egyike napjaink kevés énekesének, akit bátran ki lehet állítani egy fekete függöny elé, Dido hosszú és nem purcelli nagyságú recsitálása minden külső segítség nélkül az előadás csúcspontja lesz. A másik hősnőt, Kasszandrát a csúcsán túljutott Anna Caterina Antonacci énekelte okos erőbeosztással és nagy kisugárzással. Két világnagyság mellett kellett helytállnia Anna, Dido húga szerepében a szeptemberben Bécsbe szerződött Vörös Szilviának. A fiatal alton az elfogódottság legkisebb jele sem érződött, szépszínű hangja betöltötte a Staatsoper hatalmas nézőterét. Brandon Jovanovich tökéletes Aeneas. Számos szebb és mívesebb tenorhangot hallott már Bécs, azonban a montanai tenor minden egyes megszólalásából ritka egészséges életerő árad. Ahogy megáll a színpadon, önmagában hordozza a legyőzhetetlen hőst, aki szerelembe eshet egy-egy édes éjszakán, de végül megalapítja Rómát. Fiatalon nagy karriert tudhat maga mögött a Chroébét éneklő Adam Plachetka, akin az előadás alapján a totális elszürkülés jelei mutatkoznak. A jelenség annál különösebb, mert a produkcióban számos ambiciózus fiatal mutatta meg oroszlánkörmeit. Paolo Fanale felléptetése Iopas szerepében édes luxus, a varázsos tenorján megszólaló áriát az addig fegyelmezetten ülő is kitörő lelkesedéssel fogadta. Peter Kellner Panthée nem különösebben erős színekkel megrajzolt alakjából is szerepet tudott csinálni. Az előadáson mindegy lecsapni készülő ragadózó madár uralkodott Alain Altinoglu. Kérdés, hogy látványos mozdulatai a közönségnek vagy a zenekarnak szóltak valójában.
 A IV. felvonás fináléja
A Trójaiak megszólaltatása minden együttes számára a legnagyobb kihívások egyike. A bécsi Staatsoper együttese zeneileg a maximálisat nyújtotta. Ha ennek ellenére hiányérzet marad a nézőben, akkor a hibát elsősorban a műben kell keresni. Melynek a legméltóbb előadása is inkább ragyogó sport teljesítmény mint igazi művészi élmény.
Fotó: Wiener Staatsoper GmbH / Michael Pöhn

Promóció

A csodálatos, reményt adó zene

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X