Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Csukott szemmel

Csukott szemmel

„Inkább csukott szemmel hallgatom az előadást!” – jelenti ki rendre megkérdőjelezhetetlen öntudattal a Konzervatív Néző, aki fensőbbségesen utasítja el még a lehetőségét is annak, hogy együtt gondolkozzon az előadás rendezőjével. Aztán persze esze ágában sincs becsukni a szemét, hiszen akkor nem lehetne a látottakon háborogni és görcsösen értetlenkedni, mantrázni az amúgy is kopó-félben lévő több mint fél évszázados rendezői színház nevű mumus ismérveit. A bécsi Staatsoper Peer Gynt-je azonban egyike volt azon ritka és kivételes estéknek, amely behunyt szemmel is teljes élvezetet nyújtott, hiszen a Filharmonikusok makulátlan, ködfátyolba burkolt Grieg interpretációja jóval többet és mélyebbet mesélt a darabról, mint Edward Clug táncjátéka. Mintha az estet vezénylő Simon Hewett is érezte volna, hogy az együttes annyira birtokolja a zenét, hogy az ő munkája szinte felesleges. Noha természetesen senki sem hallgatta csukott szemmel a balettet, lehetetlen nem rögzíteni, hogy ezúttal a zenekari interpretáció diadalmaskodott a színpad felett.

- hirdetés -

A II. felvonás fináléja
Clug Peer Gyntjét a pesti közönség is ismerheti, hiszen a Maribori Szlovén Nemzeti Színház balett együttese bemutatta a 2017-es Tavaszi Fesztiválon. A produkcióra felfigyelt Manuel Legris, a Wiener Staatsballett igazgatója is és idén januárban a bécsi színház műsorárba emelte. A premiert számos praktikus érv támaszthatja alá, egy fiatal feltörekvő koreográfus, népszerű zenére írt cselekményes balettje, melynek közismert az alaptörténete, a darab kiállítása olcsó és bővelkedik a jól kiosztható szerepekben. Bécs azonban ma is a közép-európai zenés színházi élet központja. A Staatsoper előadásainak egészen más a súlya és léptéke, mint a mariboriaknak. Az a koreográfia, ami nagyszerűen él és érvényesül a szlovén színház intimebb légkörében, szinte elvész a hatalmas bécsi színpadon. Clug vélhetően eredetileg kidolgozott finomságai ekkora térben semmivé foszlanak, a díszlet és a balettkar, mely betölthette a szlovén színház terét, a Staatsoperben aprónak és szegénységszagúnak hat. Ez pedig a császárvárosban, a világ egyik legjobban dotált operaházában nem tartozik a megbocsátható bűnök közé.
Pedig Clug munkája számos erénnyel bír. Szabadon kezelve az Ibsen drámát nagyon szép és érzékeny részeket is sikerült koreografálnia. A hatalmas színműből természetesen csak a fontosnak ítélt részeket ültette át a balett színpadra, nagyjából egyetlen jól variálható díszletben (tervező: Marko Japelj) játszódó jeleneteit laza szálakkal köti össze. A balett megértése feltételezi az eredeti mű ismeretét. Peer útját ketten kísérik, a hófehér szarvas (a fiú első meséjének főszereplője), aki vigyázza útját, és Halál, aki rendre leselkedik rá. Clug azonban nem bízik eléggé saját koreográfusi vénájában, ezért rendre látványelemekkel igyekszik feldúsítani darabját. Mindezzel általában célt is ér, a közönség örömmel fogadja a groteszk ruhákba bújtatott manókat, a látványos baltacsapkodást, a varázskoporsót vagy a II. felvonást nyitó Hajnal tételre a valamelyik plázából kölcsönkért játékrepülőn álmodozó címszereplőt. A koreográfus nem vette észre, hogy miközben a nézők kegyét keresi, olcsóbb eszközei alkotása valódi értékét csökkentik.
A mindenkori Peer Gynt előadás sikere azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e elég karizmatikus művészt találni a címszerepre. Manuel Legris a lehetőséget új kedvencének, az alig 22 éves bécsi születésű és iskolázottságú Jakob Feyferliknek adta. A francia direktor munkája mostanra érett be, az általa csiszolgatott együttes ismét virágkorát éli. Az elmúlt nyolc évben számos fiatal tehetséget nevelt ki, a feltörekvő fiúk közül most Feyferlik az első számú csillag (akinek emelkedésében az is közrejátszik, hogy Legris annyira túlterhelte az étolie Davide Datót, hogy az olasz művész kénytelen volt kihagyni egy szezont). Peer azonban valójában nem ifjú szerep, élettapasztalat kell a megformálásához. Kétségtelen, hogy a gyönyörű vonalú Feyferlik előtt még nagy karrier áll, szuflával bírja is a főszerepet, de ma még „csak” fiú és nem férfi, teste-lelke még nem érett meg egy ennyire összetett alakításhoz. Szemben vele a Halált játszó (inkább pantomimező, mint táncoló) albán Eno Peci egy némafilm színész magabiztosságával uralja a karaktert. Míg a különleges jelmezbe (tervező: Leo Kulaš) zárt Török Zsolt (ismét egy külhonban kiteljesedő magyar táncos) Szarvasként érzékenyen oldja meg a szokatlan és szép feladatát. A lányok közül kiemelkedik a Solveiget táncoló Alice Firenze, aki annyira életrevaló és finom jelenség, hogy érhetetlen, Peer miért hagyja rendre el. Nikisha Fogo érezhető élvezettel használja fel saját érzékiségét a Zöld asszony ziccer szerepében. Sok táncolnivalót nem kapott Åse, ám Franziska Wallner-Hollinek emlékezetessé tudta tenni a kevés jelenetét. A Staatsoperben működő magyarok közül kiragyogott az egyik bolondot táncoló ragyogó mozgású Szabó Richárd, az együttes magántáncosa.
 A manó kép
Manuel Legris darabválasztását a praktikum és a jó szándék vezérelte. Ám kérdés, hogy döntésével valóban segítette-e a román származású Edward Clug nyugat-európai karrierjét. A balett nagyszerű főszerepeket és kabinetalakításokat tartalmaz, de, ha az igazgató továbbra is műsoron akarja tartani, vélhetően bölcsebb és kifizetőbb lenne átvinni a Volksoper intimebb színpadára.
Fotó: Vienna Ballet / Ashley Taylor

Promóció

A csodálatos, reményt adó zene

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X