Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Vaclav, hol vagy?

Vaclav, hol vagy?

A Les Ballets de Monte Carlo tavaly decemberben, Monacóban mutatta be azt a Nijinsky Programm elnevezésű estjét, mellyel február elején a Théâtre des Champs-Élysées-ben négy alkalommal vendégszerepelt a társulat. Párizsban fellépni minden balettegyüttes számára kihívás, hiszen alig van a világnak mégegy metropolisza, ahol ilyen szépszámú és értő közönség előtt mérettetheti meg magát. Jean-Christophe Maillot természetesen rutinos hadvezér és pontosan tudja, hogy papíron hogyan kell megtervezni egy ostromot. A Szergej Gyagilev által több mint száz éve Szentpétervárról indított orosz kulturális hódítás utórezgései mai is érezhetőek Európában, de talán mindenekelőtt Párizsban. Kevés város van, ahol ennyire permanens a szláv zene- és dalművek jelenléte, s ahol ennyire élő az impresszárió által inspirált (Debussy, Ravel vagy Stravinsky alkotásaira készült) balettek jelenléte.

Nem tévedhet nagyot az az igazgató, aki Hommage á Ballets Russes, Ballets Russes Reloaded vagy hasonló címmel csábítja a közönséget, ahogy Nizsinszkij neve is megbízható hívó szó, noha éppen egy évszázada ezekben a hetekben rótta lázasan sorait Naplójába a mentális zavarában végleg önmagába forduló táncos-fenomén. Különös, de a fellángolásait oly könnyen feledő Párizsban Vaclav Fomics emlékezete ma is eleven, alakját könyvek, képeslapok éltetik, testét a Montmartre temető őrzi. Nizsinszkij nemcsak a személyére szabott balett-figurák táncosaként és férfiként hódította meg a várost, hanem koreográfiái is itt mérettek meg először. A művész mindössze négy balettet készített – L’Après-midi d’un faune (1912), Jeux (1913), Le sacre du printemps (1913) és az Amerikában, immáron Gyagilev támogatása nélkül bemutatott Till Eulenspiegelt (1916) – ám a Faun és a Sacre mindenképpen tánctörténeti mérföldkő, melyek eredeti változatban való feltámasztása megkerülhetetlen érdekesség, újra-gondoldásuk pedig rendre ragyogó lehetőség.
 Daphnis és Chloé
Jean-Christophe Maillot négy egykori Ballets Russes alkotás Les Ballets de Monte Carlo számára készült feldolgozását kínálta ezúttal Párizsnak, az est első részében saját 2010-es Daphnis és Chloé-ját. A koreográfus csak halványan utal Fokin eredeti, cselekményes alkotására, s a teljes balettzene helyett a két Szvitet használja. A félórás műben egy lassan egymásra találó emberpár beteljesülését zavarja meg egy csábító páros, amely rendre megkísérli szétválasztani őket, feltárva előttük az érzékek birodalmát. A koreográfia – melyet teljesen felesleges vetítés kísér – finom, esztétikus alkotás, annak ellenére, hogy közel sem remekmű, emlékezetessé teszi a négy remek táncos, Anjara Ballesteros és Simone Tribuna, illetve Barabás Marianna és Matej Urban.
 Aimai-je un rêve?
Zavarba-ejtő alkotás Jeroen Verbruggen Aimai-je un rêve? (Egy álmot szerettem?) című Faun-parafrázisa, mely egy fiú és egy mocsári rém szexuális aktusát mutatja be, olyan kendőzetlen és felesleges naturalizmussal, melynek inkább a Boulevard de Clichy moziiban, mintsem a Théâtre des Champs-Élysées-ben volna méltó helye. Napjainkban igen magasan jegyzik a német Marco Goecke nevét, aki 2013 óra az NDT rezidens koreográfusa. A rózsa lelke új értelmezése (Weber zenéjét a Der Beherrscher der Geister nyitánnyal toldotta meg) igen messzire ment az egykori negédes, romantikus pas de deux-től. Az évente három-hat (!) új koreográfiával előrukkoló Goecke kétségkívül kialakított egy saját, jól felismerhető táncnyelvet, melyben csak elvétve szerepelnek nagy ugrások, a táncosok heves, apró karmozdulatokkal „kommunikálnak”, mely mintha egy speciális jelnyelvet alkotna. Ám, hogy mindez csak modorosság vagy valós mondanivaló is van-e a mozdulatok mögött, nehezen dekódolható, ahogy maga az alkotás is egy idő után inkább unalomba fullad, mintsem felvillanyoz.
 Petruska
Az est utolsó részében a Pesten sem ismeretlen Johan Inger Petruskája került színre. A svéd táncalkotó nem akart nagyot markolni, az eredeti mesét napjaink felszínes fashion-világába helyezte, ahol egy divatdiktátor három próbababája elevenedik meg, majd szabadul el. A kivitelezéssel (Salvador Mateu Andujar jelmezei ragyogóak) ellentétben az alapötlet és a koreográfia sem reveláció viszont fél óra felhőtlen táncszínházi élmény, ami korántsem lebecsülendő cselekedet, napjaink kevéssé nézőbarát alkotásainak korában. A Les Ballets de Monte Carlo ragyogó táncosai is érezhetően örömüket lelik a személyre szabott karakter-feladatokban és végül Párizs is olyasmit kapott, amit várt: némi Ballets Russes nosztalgiát, 21. századi fűszerezésben.
fotók: Alice Blangero

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X