Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Carmenség

Carmenség

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Az utóbbi időkben mintha a kevés megmaradt valódi jelentős rendezőegyéniség igyekezne elkerülni a közönség-kedvenc operákat, érdeklődésük mindinkább az ismeretlenebb darabok felé fordul. Valószínűleg azért nem szívesen állnak neki lerágott – vagy lerágottnak vélt – csontok csócsálásának, mert egyszerűen nem érdekli őket az alaprepertoár, melyet általában a nézők is kevésbé revelatív értelmezésben szeretnek fogyasztani. Barrie Kosky ebből a szempontból is kivétel, bátran és gyakran szemtelenül merészen esik neki az alapműveknek. Színháza, a Komische Oper nemrég mutatta be a Bohéméletet, Carmen rendezését pedig 2016 nyara óta folyamatosan, sokadik szereposztásban és igen magas előadásszámban tartja műsoron az Oper Frankfurt, miközben a produkciót tavaly a londoni Covent Garden is átvette.

- hirdetés -

középen: Zanda Švēde
Bizet operájánál kevés népszerűbb zenés színpadi mű létezik. Legismertebb dallamai alig néhány éve vidáman keltek új életre mobiltelefonok százezrein – napjainkban szerencsére már csak néhány vízvezeték szerelő és nyugalmazott operaigazgató használja e célra a Torreádor-dalt és társait. De lehet-e még bármi újat mondani éppen a Carmenről, melynek címszerepét kifogyhatatlanul sokszínűnek tartják, majd rendre felszínesen és közhelyesen ábrázolják? Kosky úgy az opera, mint a figura boncolásakor a gyökerekig nyúlt vissza. Bizet nem a meyerbeeri nagyopera hagyományai követte, hanem az opéra comique-ét, így nem átkomponált művet, hanem prózákkal megszakított zárt számokat írt. A Carmen ma ismert formáját egy Ernest Guiraud nevű komponista (maga is 11, mára elfeledett opera szerzője) által nyerte el. Ugyancsak ő készítette a Hoffmann meséi elterjedt változatát és Saint-Saëns Haláltáncának négykezes átiratát. Kosky felkutattatta az ősforrást, mely mintegy félórányi régi-új zenét tartalmaz a megszokotthoz képest. Az ősváltozat hallatán derült csak ki, hogy Guiraud milyen elképesztő rutinnal nyesegette le a darab vadhajtásait és készítette el a mű lekerekített formáját. A kihagyott zenék jórésze (mint Morales kupléja) teljesen érdektelen, ám akadnak izgalmas momentumok is (pl. a Habanera további versszakai, a IV. felvonás kórusmegoldásai vagy a Finálé vége). A frankfurti változat már zenetörténetileg is érdekes és hasznos vállalkozás, mely közelebb visz a valódi Bizet-hez és tisztábbá teszi a Carmen francia operatörténetben elfoglalt helyét.
 Míg Kosky a zene esetében az autentikusságra törekedett, az eredeti prózákat jóval nagystílűebben kezelte. A Claude De Demo színésznő által felmondott monológok hol mélyek, hol humorosak lettek. Meglehetősen szemtelen például felolvasni az I. felvonás eredeti, hosszadalmas díszletleírását, a téren álló kúttal és társaival, míg a színen az egésze előadás alatt egyetlen lépcsősor – Katrin Lea Tag igen hatásos munkája – áll. A rendezőt ugyanis egy percig sem foglalkoztatta az az operett-Spanyolország, melynek zenei világához Bizet-nek nagyjából annyi köze van, mint Verdinek az Aida Egyiptomához. Kosky a színrevitel során gondosan ügyelt arra, hogy semmilyen mellékszál se vonja el a figyelmet a mondanivalójáról. A rendező annak tudatában látott munkához, hogy nézői tisztában vannak az opera cselekményével. Így nem is Carmen történetét állította színpadra, hanem a Carmen jelenséggel foglalkozott. Tette mindezt díszlet és kellékhegyek nélkül, olyan mesteri egyszerűséggel, ahogy csak a kevés igazi rendező képes felrakni egy produkciót. A címszereplő az Előjáték alatt rózsaszín torreádorkosztümben lassan lekúszik a lépcsőn, miközben szemérmetlenül bámulja a közönséget. Nem Bizet cigánylányával állunk szemben, hanem magával a szabad szerelemmel, a vággyal. Ez a Carmen nem hús-vér lény, inkább fogalom megtestesülése, s ehhez igazítva a cselekmény nem reális színpadon zajlik. A szereplők nem tesznek, nem tehetnek mást, mint „Carmen-galaxis” körül keringenek – többé-kevésbé tehetetlenül, kiszolgáltatva a vágyaiknak. Azon az ösztön-szinten, ahol az előadás zajlik, szinte minden megengedett. Még az a pofátlan görbe tükör is, hogy a címszereplő a Habanerára gorilla jelmezben cammogjon be, melyet a rajongó urak fokozatosan szaggatnak le róla. Egyetlen, akit mindez a zsizsgés nem érint meg, a hófehérbe öltöztetett Micaela. Ő is érzékeli a körülötte lévő tombolást és nagyon szeretne végre megszabadulni a szüzességétől. Az igazi áldozat persze Don José, akinek végzete – megdöbbentően korán – a Seguidilla alatt eldől, Carmen már ekkor biztos lesz a győzelmében és innentől kezdve érdektelenné válik számára a tizedes.  Ebben a rendszerben Escamillo, csempészek és az egész énekkar nem több mint a show-műsor ügyes statisztái. Ám maga a felépített show – az opéra comique legnemesebb hagyományait követve – mindvégig szellemes, szórakoztató, eszköztelenségében is nagystílű és vérprofi. Otto Pichler – Kosky állandó „revü koreográfusa” – nemcsak a hat ragyogó táncost mozgatja végig, hanem velük dolgoznak a szólisták is, elképesztő koncentrációról és mozgáskészségről téve tanúbizonyságot.
 Evan LeRoy Johnson és Zanda Švēde
A produkció sokadik szereposztása vélhetőleg már nem találkozott a rendezővel, mégis úgy tűnik, a hároméves instrukciók ma is élnek, a karakterek és a szituációk olyan pontosak, mint a premier környékén lehettek. A Carmen szerepét éneklő Zanda Švēde az első perctől fogva tartja a nézőt. Ezer arca és tekintete van, érzi, hogy övé az este és élvezettel viseli is az édes terhet. Hogy a világ hallott már izgalmasabb és árnyaltabban éneklő cigánylányt? Bizonyára. De ebben a produkcióban a hangi teljesítmények helyett a komplex alakítások kerülnek előtérbe, ebben a viszonyaltban pedig Švēde tökéletes Carmen. Mellette Evan LeRoy Johnson Don Joséja nem több az elvárható papírformánál. Az amerikai tenor úgy énekel, mintha az tanára ott ülne a nézőtéren és neki kéne mutatni, hogy mindig kulturáltan, pozícióban szól a hang. Még ma is sok sztereotípia él a távol-keleti magánénekesekkel szemben. A frankfurti opera szólistái mindezt cáfolták. Kihwan Sim (néhány éve Figaro volt Pesten) szemtelenül szórakoztató Escamillója, illetve az időnként levegőproblémákkal küzdő Karen Vuong vágy-teli Micaelája bármelyik európai művész előtt példaértékű alakítás. A négy csempész, Sydney Mancasola, Judita Nagyová, Sebastian Geyer és Jaeil Kim a pontos éneklésen túl azzal, amit produkáltak, bármelyik musicalben megállnák a helyüket. Ahogy a ragyogóan képzett frankfurti énekkar is úgy tűnik, bármit képes hitelesen megcsinálni a színpadon. Az előadást nemcsak összefogta, hanem igen eredeti tempókkal és színekkel is színesítette Leo Hussein. Az ő érdeme, hogy a remekmű egy percre sem süllyed az annyiszor tapasztalt és rettegett közhelyes előadás szintjére.
 Jelenet a IV. felvonásból
Mint minden közönség, a frankfurti is vidáman csevegett a kezdés előtti percekben. Barrie Kosky – a rá jellemző szellemességgel vegyes mély színházismerettel – abban a pillanatban oltatta le a nézőtéri világítást, ahogy a zenekar belevágott az Előjátékba. A váratlan momentum azonnal összezárta a nézőtér és a színpadi közti áramkört, megy egy percre sem engedett fel a hosszú este alatt. Az efféle cinkossághoz természetesen szükséges a frankfurtihoz hasonló színházra nyitott közönség is, mely minden játékban részt vesz, aztán eldönti, hogy elismeri vagy elutasítja a rendező világát. Ez esetben a közönség feltűnően hosszan ünnepelte a résztvevőket. Egyetlen kérdés maradt nyitva: mit kezdett a rendező ezzel a Carmennel, a szabad szerelem megtestesítőjével? Nos, miután a gyilkos Don José elmenekült, a cigánylány felállt és a közönség képébe nevetett: hiszen „a szerelem szabad madár, mit nem szelídíthet meg senki sem.”
Fotók: @ Barbara Aumüller

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X