Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Bányászballada

Bányászballada

A német kulturális élet egyik visszatérő fénypontja az 1875 óta megrendezésre kerülő Müncheni Operafesztivál. Amikor más színházak lassan bezárnak, a megingathatatlanul világszínvonalon működő Bayerische Staatsoper nemcsak premiereket tart egészen július végéig, hanem az évad korábbi bemutatóit is felfrissíti néhány előadás kedvéért, a kiválasztott repertoárdarabokat pedig világsztárokkal veszi elő. Nem csoda, hogy ilyenkor a világ tehetősebb opera-rajongói Salzburg és Bayreuth előtt München felé veszik az irányt.

- hirdetés -

 Jelenet az I. felvonásból
Ha nem is volt különösebben jelentős jubileum Puccini születésének 160. évfordulója, arra épp elég, hogy a szerző olyan ritkábban játszott művét, mint A Nyugat lányát több dalszínház műsorára tűzze. Mintha a szakma és a közönség is nehezen venné tudomásul, hogy a Manon Lescaut, a Bohémélet, a Tosca és a Pillangókisasszony olykor döccenőkkel járó, de mégis páratlan sikersorozata után a komponista egy nem-remekművet adott ki a kezéből. Mert hiába próbálná valaki A Nyugat lányát a korábbi – pláne a későbbi – opusokhoz hasonlítani, amint az idő ezt már nem sokkal az 1910-es New York-i ősbemutató után bebizonyította, az opera nem állja ki a versenyt. Mintha maga Puccini is aranyásóként vetette volna bele magát egy olyan történetbe, ami úgy számára, mint bármelyik másik komponista számára szűzföld volt, a legendás vadnyugaton ugyanis korábban nem játszódott még opera. Ám az üzletemberként is elsőrangú szerző a kivételesen rosszul mérte fel a piacot. Az opera nem őshonos műfaj az Újvilágban, Európa pedig kevéssé vevő a színpadi westernre. Talán Puccini tollát sem annyira az ihlet, mint a kézenfekvőnek tűnő siker vezette. Noha A Nyugat lánya bizonyos részei a (pl. Kártyajelenet vagy III. felvonás eleje) a szerző legmodernebb kísérletei közé tartozik, gyakoriak a semmitmondó, sőt egyenesen unalmas tíz percek is, a Szerelmi kettős nem sokban különbözik a Pillangókisasszonyétól a híres tenor ária pedig szintén bármelyik darabba beleférne.

 Jelenet a II. felvonásból
A Nyugat lánya Puccini egyéb operáinál is jobban kötődik a térhez és az időhöz, éppen ezért a 20. század végi zenés színház meglehetősen idegenkedik tőle, hiszen napjainkban kevés operaház akar olyan egyre inkább mosolyt fakasztó jelmezes koncertet, mint a MET vagy a Covent Garden, miközben egyéb utakat csak csikorogva enged a mű. Az elsősorban filmrendezőként dolgozó Andreas Dresen mindössze negyedik operarendezésében tulajdonképpen olyan előadást állított Münchenben színpadra, amit a 2000-es évek elején hagyományos, konzervatív rendezésnek lehet hívni. A darabot az 1850-es évekből a 20. század második felébe helyezi, az aranyásókból bányászok lesznek. A rendezőt állítása szerint erősen ihlette a Workingman’s Death című film – melyet a nézőtéren ülők közül vélhetően igen kevesen láttak. A bányászok mindenesetre kézzel foghatóbbak a mai közönség számára, mint az aranyásók. Mathias Fischer-Dieskau szépvonalú, kissé az 1960-as évek színpadi modernségét idéző díszletei azt a nagystílűséget árasztják, melyet a müncheni közönség elvár. Dresen nem avatkozik a mű szövetébe, viszont igen pontosan rendelkezi le a darabot, folyamatosan életben tartja a szereplőket, nem enged számukra üres operai gesztusokat, minden szituáció él. Kérdést csak a mű végén tesz fel: Minnie és Johnsson mintegy álomban, de nem kéz a kézben indulnak a nézőtér felé, miközben a sheriff pisztolyát lassan a kiszabadított banditára emeli. A rendező nyitva hagyja a kérdés, hogy miféle új élet várhat a párra kiszabadulva a bányász lágerből.
 Jelenet a III. felvonásból
Furcsán, mégis egymáshoz igazítva lett kiválasztva a müncheni előadás három főszereplője – ugyanis egyikük sem tipikus Puccini énekes, sőt karrierjük során igen kevés olasz darabot énekeltek. Mindez zenileg határozottan a produkció kárára van, hiányoznak a szárnyaló dallamok, az igazi olasz vocék. Helyettük három ragyogó énekes-színész teljesítmény marad, ami talán megbocsátható Bajorországban, ám Itáliában aligha lenne az. Anja Kampe a berlini Izoldája után öltötte magára ismét Minnie jelmezét, így nem csoda, hogy a szólammal érezhetően küzd és csak többé-kevésbé diadalmaskodik rajta. Korban és alkatban messze van már a Carol Neblett – Házy Erzsébet-féle vékonyderekú, lobogóhajú bakfisoktól. Ezt a nőt már megkeményítette az élet, lassan el is fogadná a sheriff házassági ajánlatát, ám éppen ezért a rászakadó szerelem sokkal mélyebb érzelem és seb lesz. Különös jelenség a nemzetközi operavilágban Brandon Jovanovich. Túl magas, túl jóképű tenoristának, egész lényéből árad a montanai ősök elpusztíthatatlansága. Olyan férfi, aki nem veszíthet. Dick Johnsonja feltűnően hasonlít a bécsi Aeneasához: jön, diadalmaskodik és távozik, mintha bármi más forgatókönyv elképzelhetetlen lenne számára. Napjaink operajátszásának ismeretében teljesen érthető, hogy a művész naptára tele van, annak ellenére, hogy maga a hang jelentéktelen magasságai pedig meglehetősen kellemetlenül felszorulnak. A mű talán legárnyaltabban megírt szerepe Jack Rance, Scarpia kilúgozott, majd érzelmekkel feltöltött vadnyugati utóda. John Lundgren Jovanovich-hoz hasonlóan elsősorban férfi a színpadon – ami valljuk be igen ritka jelenség. Történetének tétje van, mint a terep őrének, minden gesztusa hangsúlyos, egy ilyen sheriff számára a lemondás, a játszma elvesztése nem szerepel a lehetséges megoldások között. A kisebb szereplők közül – feketék, fehérek tarkák és önálló személyiségek – ketten emelkednek ki. A pályakezdő Noa Beinart a terhes Wowkleként olyan végtelenül primitív kisebbségi asszonyt állít a színpadra, ami a szeme előtt kibontakozó szerelemet úgy nézi, mintha életében először látna mozifilmet, amit nem tud megkülönböztetni a valóságtól. Öntönlénye megrendítő az elit operaházban, egyszerű emberek millióinak hús-vér képviselője szembesít a Maximilianstraße publikumát valósággal. A társulat veterán comprimariója, Kevin Conners Nick pincér szerepét csiszolta tökéletesre. Mintha mindenhol ott lenne és mindent értene a körülötte zajló eseményekből. Ahogy az előadás végén lerogy a portálnál, többet mond, mint a főszereplők tévelygése középen.
 Jelenet a III. felvonásból
Az előadást remekül kézben tartó James Gaffigan mintha a Pillangókisasszony szecessziója és nem a Turandot modernebb világa felől közelítené meg a partitúrát. Ezáltal az előadás légköre sokkal letisztultabb, intimebb lesz A nyugat vadsága helyett a sorsnak kiszolgáltatott emberekre kerül a hangsúly. A Nyugat lánya azon operák közé tartozik, melyeket illik időnként elővenni, a törzsrepertoár színesítésére. A közönség szívesen vesz rá jegyet, mert „mégiscsak Puccini”, majd megállapítja, hogy „ez mégsem az a Puccini”. De azért 10-20 évente újra megnézi. Ezek a szünetek pedig nem ártanak az operának.
Fotók: Wilfried Hösl
A teljes előadás megtekinthető: itt

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X