Egy operaházban mindigis szükség volt statisztákra, hogy az egykor csekély számú énekkari tömeget dúsítsák. Ez Pesten sem volt másképp. Az Operaházban vélhetően csak az 1950-es évektől kerülhettek rendes állásba a segédszereplők. Az ezt megelőző időkben diákok, kikopott színészek és ki tudja még miféle emberek alakították esténként pár fillérért a népséget-katonaságot az ország első színházának színpadán. Egyikükről szól az alábbi 1891-es történet:
Az idei operai szezon egy érdekes színlapi gixerrel indult meg: a tegnap kiragasztott színlapokon Szent Erzsébet legendájának előadása 1981. szeptember 15-ikére volt hirdetve. Minthogy a mai dátum és a színlapon jelzett között nettó kilencven évnek időköze esik, s minthogy ennyi időre csak a legritkább esetekben szokás jegyeket váltani, az igazgatóság lélekszakadva intézkedett, hogy hamarosan sajtóhiba nélkül szűkölködő új színlapokat nyomasson. De egy másik incidens is emlékezetessé tette a szezon megnyitását: Lohengrin kiszabadult az utcára s ott a párisitől konfliktusba keveredett a rendőrséggel. Az eset a következő:
A tegnapesteli főpróbára mintegy kétszáz statisztát szedtek össze az utcáról. Ezek között a társadalom java csak igen gyéren volt képviselve; sőt olyanok is akadtak közöttük, kik nem átallották statisztakollegáik ruháit elidegeníteni s azzal odébb állani. Így egy derék és facér iparossegéd, midőn a fényes jelmezt magáról levetette, arra a szomorú tapasztalásra jutott, hogy ingén kívül semminemű ruhaneműje nem maradt, tisztára ellopták mindenét: a kalaptól a topánig. E meztelen nyomorúság mély szánalommal töltötte el az opera ruhatári személyzetét s erélyes szavakkal fényes elégtételt ígértek a pőrén veszteglő atyafinak.
– Igen, de hogy megyek haza? – siránkozott a kárvallott.
– Igaz a, igy nem mehet az utcán.
– No majd összeszedek valamit a ruhatárban. – mondá az egyik öltöztető.
Úgy ám, csakhogy az operai ruhatárban egy mákszemnyi polgári ruha sincs, csupa jelmez és trikó az egész. Ehhez képest a buzgó öltöztető sem tudott a sans culotte-os statisztának egyéb gúnyával szolgálni, mint egy trikóval, dókával, lovagcsizmával és köpennyel. Mikor ezeket magára öltötte, szakasztottan úgy festett, mint egy uraságoktól levetett ruhát viselő Lohengrin.
Hogy lovagerények tekintetében miképp állott, arról nem adhatunk számot, de arról igen, hogy mikor a hajós-utcából az Ó utcába befordult, már kétszáznál több nézője akadt e csodás tüneménynek. A sarkon álló rendőrnek sokkal reálisabb életnézetei vannak, semhogy csodákban, avagy tüneményekben higyjen, azt hitte tehát, hogy valamelyik orfeumbéli énekes parádézik előtte, miért is jónak látta feddő hangon emígy megszólítani:
– Ne tessen az utcán komédiázni, tessen visszamenni az orfeumba.
– De kérem, én nem onnan jövök.
– Hát kicsoda az úr?
– Én statiszta vagyok.
– Statisztika? Hol?
– A Magyar Királyi Operaháznál.
A magyar királyi cím láthatóan imponált a rendőrnek, de azért mégis gyanúsnak találta, hogy a statisztikusok ily furcsa uniformist viselnek. Szóval, nem tudta lelkiismeretét mással megnyugtatni, mint azzal, hogy bekísérte a meglopottat a terézvárosi kapitánysághoz. Itt jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, melyből az inspekciós tiszt meggyőződött, hogy az utcai Lohengrin letartóztatására semmi komoly ok nem forog fenn. Egy negyedóra múlva tehát ismét az utcán volt, hol már tekintélyes néptömeg várta és diadallal kísérte haza, persze nem hattyúk által vont szekéren, a mi sokkal korhűbb lett volna.
Ma reggel az ígért elégtételt is megkapta, az opera tisztviselői egy csinos öltözetet állítottak össze s lakására küldötték. A szegény némajátékost könnyekig meghatotta e gyöngéd figyelem s még sokáig fogja áldani azt a derék embert, ki ócska ruháit – ellopta.
Meghatottsága közt is ráér azonban a felett tűnődni, hogy ha rendőrségünk oly gyorsan elfogná a tolvajokat, mint a meglopottokat, akkor legjobb policia lenne Európában s minden ember Budapestre jönne meglopatni magát.
Budapesti Hírlap, 1891. szeptember 16.