Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Az eltörött varázspálca

Az eltörött varázspálca

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Éppen 90 éve született Seregi László, aki, ha egyre fogyó energiával is, de alig nyolc éve még élvezte a szakma tiszteletét és a közönség szeretetét. Mára a megemlékezés jutott, egyre sokasodó kérdőjelekkel. Azt gondolnánk, sokkal evidensebb válaszolni arra, mi marad egy koreográfus életművéből a halála után, mint arra, mi marad egy balettművész vagy egy színész után. Ám a koreográfus csak részben szobrász vagy költő, ő ugyanis élő anyaggal dolgozik. Ez pedig illékony, a szellem, a lékek távozásával pedig csak a csontváz marad – és lassan az is elporlik.

Seregi László – fotó: Csillag Pál

Seregi neve nemcsak egy korszakot jelöl. Ő vette át, ha nem is mindig válogatott eszközökkel, a stafétabotot Harangozó Gyulától, a magyar nemzeti balett megteremtőjétől. Elődje munkásságát annyiban fejlesztette tovább, hogy míg Harangozó bájos, naiv mesekönyveket álmodott színpadra, addig Seregi darabjai mindig nekünk, rólunk szóltak, rendre olyan érzelmi húrokat pendítve meg, melyeket egyéb táncalkotók – szeméremből vagy érzékenység hiányából – a nagyvilágban se nagyon tudtak. Ez volt sikerének alapja, hiszen darabjai a maguk idejében nemcsak az Operaházban, hanem a világ számos pontján mentek a közönség általános megelégedésére. Ehhez persze nem lett volna elég Seregi, a koreográfus. Szükség volt hozzá a színházcsináló, a képzőművész és mindenekelőtt a mágus Seregire is, aki táncosaiból kiszuggerálta a szerepeket. Nem szerette a nagyon határozott karakterrel rendelkező művészeket, a szuverén egyéniségeket. Sokkal inkább azokat kereste, akiket viaszként kedvére formálhatott. Nem számított a kor, a kilók, a nyugdíjpapírok, a kar hátsó sorában is azt akarta estéről-estére viszontlátni, akit maga csiszolt. Számra mindent felülírt, ha működött az alkotó és a táncos által megálmodott a figura.

Van-e értelme játszani a műveit mióta mindentlátó szeme nem vigyázza azokat és táncosai is lassan letűntek a deszkákról? A kérdés így nem helytálló, hiszen Seregit nem játszani éppen annyira értelmetlen, mint hanyagolni Kacsoh-t vagy Molnár Ferencet. Mindhárman ismerték a közönség szívének titkos receptjét. De Seregit nem játszani olyan felelőtlenség is lenne, mintha elhallgatnánk-elhazudnánk a szabadságharcot, a Tanácsköztársaságot, a holokausztot vagy ’56-ot. A múltunk, történelmünk része, melyet mindannyiunk kötelessége tisztán ébren tartani. Csakhát ehhez éppen a Mágus hiányzik, akiről a rivalda mindkét oldalán tudták, hogy mindig ott ül a földszint jobbján a rendezői székben és soha, semmi sem kerüli el a figyelmét. Az éltető energiája belőle áradt a színpad felé és ez az energia termékenyítette meg, keltette életre műveit, művészeit.

A Spartacus, a Sylvia, a Macskák, a Bartókok vagy a Shakespeare-ek… Mi volt az életmű csúcsa? Mindegyik annyira egyedi húrokat zendít meg, hogy a néző csak maga adhat erre szubjektív választ. „…a génjeimben benne volt, hogy Shakespeare ükunokája szerettem volna lenni mindig; és ma már tudom, hogy az vagyok. (…) Mert hiába van bennem oly nagyon erős színházimádat, az kevés, az semmi. Ismerek embereket, akik ugyancsak imádják a színházat, de nem tudják csinálni. Én pedig, valamilyen ösztönömnél fogva, majdnem hajszálpontosan megérzem, hogy mit kell a színpadon csinálnom. Hogy torkon ragadjam a nézőt. És hogy megindítsam. Hogy úgy álljon fel a székből és úgy jöjjön ki a színházból a darabom után, hogy ezt érezze: »Boldog vagyok, hogy bent voltam és láthattam és nem tudom megmagyarázni, de valamitől melegebb a szívem, valamivel mintha gazdagabb, több lennék«. Természetesen már letettem arról, hogy a színházat és a művészetet emberjobbító medicinának higgyem. Nagyon sokáig hittem benne (most jön egy álnokság, abszolút pesszimista vagyok e tekintetben): tudom, hogy nem jobbítja-javítja meg az embert a színház és a művészet és a balett és a zene. És mégis, újra és újra próbaruhába öltözöm, behajt valami a próbaterembe, hogy ott önkinzó módon létrehozzak valamit. Kell, hogy higgyek a színház, a művészet jobbító erejében, akár önbecsapás árán is.” – mondta 1989 decemberében egy ritka őszinte mélyinterjúban. Ő, Shakespeare nagy tisztelője, a Szentivánéji álomban mégis szinte észrevétlenül „meghamisította” az angol mester művét, amikor a táncjáték végén Oberon összetöri a varázspálcáját. Ezt ugyanis nem a tündérkirály, hanem Prospero tette – a Viharban.

Puck: Solti Csaba

A Vihar. A soha el nem készülő negyedik Shakespeare. A diadalmas életmű örök adóssága. Pedig még 1980-ban, a Rómeó előtt nekilátott, hogy Purcell zenéjére elkészítse a saját változatát. Akkor az Operaház kényszerű bezárására hivatkozva halasztotta el a premiert, majd mégis inkább a veronai szerelmesek tragédiáját koreografálja meg, utána pedig a Szentivánéji álmot. „…úgy érzem, hogy eltöröm a varázspálcámat ezzel a darabbal. Úgy érzem: fogy ki belőlem a tánc. De csak a tánc! A színházimádat nem, a rendezői képesség nem, de most bosszulja meg magát az én eredendő fogyatékosságom, hogy én ezt sohasem tanultam. Érzem, és nem akarok akadálya lenni a jövő talentumainak.” – nyilatkozta ekkor. Aztán 1996-ben Harangozó Gyulának mégis megígérte, hogy befejezi a Shakespeare-tetralógiáját, sokáig dolgozott is rajta, de végül maga alá temette az anyag. Utoljára éppen tíz éve, a 80. születésnapján beszélt a Viharról: „Ül a vállamon a megöregedés. Kimondani is szörnyű: nyolcvan év. Morzsák vannak hátra. Sajnálom, hogy így van. A XX. század gyereke vagyok, ez az időszak tele volt gyilkos csibésszel. Én ezt túléltem, ez azért valóságos attrakció. Azért titkon azt remélem, ha elmúlok erről a földgolyóról, egy kis űrt hagyok. (…) A Vihart akartam megcsinálni, de úgy látszik, a híres képességem, hogy csukott szemmel megálmodom az előadást, elakadt. Azt éreztem, filozófiája miatt a koreográfia nem tud mélyre szállni. (…) A koreográfia egyszerűen mondja el a komplikáltat is. Végesek az eszközök, az embernek két keze és két lába van. De ma már nem bánom, hogy nem jött össze. Eltemettem magamban. Majd a következő Seregi megcsinálja.” Mi pedig nem tehetünk mást várjuk a következő Seregit, vagy legalább a földön síró kis Puckot, hogy ha csak pár percre is, de összeforrassza még a széttörött varázspálcát…

Fotók: Operaház Archívum (Csillag Pál és Mezey Béla)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X