Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso Nemzetietlen opera

Nemzetietlen opera

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

2019-ben ünnepelhette a zenei világ Stanisław Moniuszko születésének bicentenáriumát. Egy ilyen évforduló mindig remek alkalom rávilágítani egy életműre, vagy akár újragondolni azt. A nagyvilágot sem életében, sem azóta nem rengette meg Moniuszko művészete. Egyetlen nemzetközi felfutása az 1950-es évekhez köthető, amikor Nagyszínház a műsorrendjébe emelte a Halkát. A moszkvai példát természetesen híven követték a keleti blokk operaházai, így a budapesti is 1952-ben, ahol hat év alatt mindössze 22 előadást ért meg a mű. Az opera ugyan olykor felbukkant a számos német színház valamelyikének műsorán, de rácsodálkozásra vagy nemzetközi áttörésre eddig nem került sor.

Jelenet az I. felvonásból – fotó: Monika Rittershaus

A 2019-es „Moniuszko-év” kevés szenzációt tartogatott. Tíz lengyel operaházban ment idén a szerző valamelyik műve – a Halkán és a Kísértetkastélyon kívül több ismeretlen opus is –, de nemzetközi vizekre csak két produkció evezett: a Theater an der Wien decemberi Halka-premierje és az opera januári koncertfelvételének CD-kiadása. A lemez érdekessége, hogy a régizene specialista Fabio Biondi korabeli hangszereken szólaltatta meg a művet, ráadásul olaszul. A szándék egyértelmű és hasonlatos a 2018-as Erkel színházbeli Bánk bán koncerthez: bebizonyítani, hogy a kelet-európai nemzeti opera nemzetközi elterjedésének kizárólag nyelvi gátjai voltak-vannak. A különbség a két próbálkozás között annyi, hogy a Halkát még a szerző életében, 1859-ben Achille Bonoldi bariton, Moniuszko barátja fordította olaszra, vélhetően épp a külföldi piac felé kacsintva. Biondi kísérlete az érzékeny muzsikálás mellett sem sikeres, éppolyan hülyén és életidegenül hangzik a Halka olaszul, mint az Anyegin vagy A nürnbergi mesterdalnokok.

Jelenet a III. felvonásból – fotó: Monika Rittershaus

Amikor az 1830-as évektől Glinka, Erkel, Moniuszko vagy Smetana alkotni kezdtek, nem a „nemzetközi” opera ellenében akarták megteremteni a „nemzetit”, hanem magát a műfajt próbálták saját országuk zenéjének és történeteinek ágyásába ültetni. Ezeket a kísérleteket azonban az európai piac Az eladott menyasszonyon kívül máig nem emelte be saját értékei közé. A színházak döntéshozói vélhetően részben a zenéket, részben a cselekményeket nem érzik elég erősnek ahhoz, hogy ezen operák színrevitelébe pénzt és energiát fektessenek, miközben „keleten” mélyen érzelmi alapon annyira erősen kötődnek a saját műveikhez, hogy olykor szinte mániákusan próbálnák azokat elfogadtatni a magát objektívnek tartó világgal. Érdekes kísérlet lenne hosszabban végiggondolni, melyik nemzetnek ki és miért lett a választott operahőse. Iván Szuszanyin, az öreg orosz paraszt, aki élete feláldozásával a jégmezőre vezeti az ellenséget, Bánk bán, aki végül felesége meggyalázásért öli meg a királynét, a szülei akaratának ellenszegülő okos Masenyka, aki a korban szokatlan módon maga veszi kezébe a sorsát, és Halka, az uraság által megejtett parasztlány, aki a nagy igazságtétel helyett a csendes öngyilkosságot választja – talán mind rávilágít az adott nemzet mélyen őrzött fájdalmára-komplexusára.

Corinne Winters és Tomasz Konieczny – fotó: Monika Rittershaus

A Moniuszko-bicentenárium elsősorban a lengyeleknek adhatott volna alkalmat arra, hogy szembenézzenek és újraértelmezzék nemzeti operájukat. A youtube-ra 2019-ben felkerült két felvétel tanulsága szerint a wrocławi opera előadása nem több mint szegényszagú bátortalan jelmezbál, egyedül a Jonteket éneklő enyhén zavarodottnak tűnő orosz Jurij Gorodeckijban rejlik némi érdekesség, míg a poznańiak modernkedése a bárányként ábrázolt Halkával, a félszarvú kos jelmezbe öltöztetett Jontekkel és a nézőtérről replikázó uraságokkal egy réges-rég túlhaladott, izzadságszagú modernkedést idéz. Így a Theater an der Wien produkciójára maradt a nehéz feladat, hogy valamit állítson legalább Moniuszko legjelentősebb alkotásáról. A Halka korábban kétszer kísérelte meg különösebb siker nélkül bevenni Bécset a Volksoper felől, 1926-ban, illetve 1965-ben. Roland Geyer szinte kizárólag nemzetközileg jegyzett lengyel alkotókra és előadókra bízta a produkciót, melynek hat előadására már hetekkel a premier előtt elkapkodták a jegyeket.

Jelenet a III. felvonásból – fotó: Monika Rittershaus

Mariusz Treliński mindent – talán túl sokat is – elkövetett, hogy bebizonyítsa, a Halka nem nemzeti opera, hanem egy olyan 19. századi mű, melynek helye lehet a világ színházaiban. Ennek érdekében kilúgozta, szinte minden „hazai ízétől” megfosztotta a produkciót, s csak a III. felvonásbeli sláger-mazurka utal a történet eredeti helyszínére. (Valójában Moniuszko operája sokkal kevésbé lengyeles zene, mint amennyire például Erkel művei összetéveszthetetlenül magyarosak.) A cselekményt egy hotelbe helyezi, állítása szerint az 1970-es évekbe. Trelińskit és alkotótársait azonban megcsalja az emlékezet, ha ilyen nagystílű lett volna az élet az akkori Lengyelországban, el sem indult volna a Szolidaritás, nemhogy a rendszerváltás… Inkább a nagypolgári bécsi közönség kegyeit keresték tehát, mint a történelmi hitelességet. Boris Kudlička forgószínpadra szerelt díszlete ennek ellenére végig ragyogóan funkcionál, ahogy Dorothée Roqueplo fehér-szürke-fekete jelmezei is megidéznek egy világot, leginkább a 2000-es évek eleji kommunizmusból kivakarózott jólétét. Az állandó forgás és Tomasz Wygoda táncai végig lendületben tartják az előadást. Mintha az ORF Radio-Symphonieorchester Wien élén álló Łukasz Borowicz is attól tartott volna, nehogy a császárváros publikuma unalmasnak találja a művet, ezért végig gyorsabb tempókat diktált, nem engedve utat hazája – és az opera – melankóliájának. A Halka nem bonyolult meséjű darab, a négy felvonás cselekménye nem több, mint a Giselle első részéé. Trelińskit igazán nem a teherbe ejtett parasztlány (az előadásban pincér) tragédiája izgatta, sokkal inkább, kissé férfi-soviniszta módon a lányt elcsábító és elhagyó gazdag Janusz története. Mindez természetesen lehet a dráma egyik olvasata, ám a rendező adós maradt azzal az alapkérdéssel, ki is ez a fekete inges, állandóan látványosan szenvedő, napszemüvegét fel-le rakó kissé ápolatlan, hízásnak indult férfi, akiért megvesznek a nők. Treliński olvasatában a háttérbe szorul Halka és a Moniuszko által sem különösebben kidolgozott tenor figura, a lányt rendre sikertelenül megmenteni próbáló Jontek.

Jontek: Tomasz Konieczny – fotó: Monika Rittershaus

Márpedig az előadás húzónevének Piotr Beczałát szánták. Napjaink legmagasabban jegyzett lengyel tenorja makulátlanul teljesít: kikezdhetetlenül énekel, szimpatikusan játszik. Profi. Éppencsak érdekessé nem tud válni. Nem kis pánik lehetett Bécsben, hiszen a 22-i előadás előtt a címszerepet éneklő Corinne Winters lemondott. Minőségi Halkát nem egyszerű találni karácsony előtt két nappal. Szerencsére a Theater an der Wien produkciója februárban Varsóba költözik és az ottani szereposztás már próbált. Délután 5-kor landolt Schwechaton Ewa Vesin azzal az eltökélt szándékkal, hogy megragadja élete lehetőségét és beénekli magát a bécsi zenei életbe. Hatalmas, zsíros, pianókat kevéssé tisztelő, minden regiszterében kiegyenlített hang, mely olykor kapkodó levegővételekkel párosul, ám igencsak betölti a teret. A figura Vesiné, végig kézben is tartja. (Érdekes, hogy Moniuszko már 1854-ben távolinak érezte a bel canto hagyományokat és nem koloratúrszopránra írta a Halkát, miközben Erkel hasonlóképp megőrülő Melindája még évekkel később is trillázik.) Nagy Wagner és Richard Strauss szerepek után kapta meg Tomasz Konieczny Jonteket. Érződik a ragyogó formában lévő basszbaritonon, hogy dolgozott jelentős rendezők keze alatt, nem feltétlenül az ő hibája, hogy Treliński Moniuszko ellenében rá építette a produkciót, s a szerepet nem sikerült végig megtölteni tartalommal. Ügyesen játszott, de érdektelenül énekelt Natalia Kawałek hódító Zofiaként, igazi színes-szagos kelet-európai maffiózót alakított a ragyogó szláv basszus, Alexey Tikhomirov, Lukas Jakobski ismét remek kabinetalakítást kanyarított, ezúttal a hotel igazgatójaként.

Tomasz Konieczny és Natalia Kawałek – fotó: Monika Rittershaus

A remek castingnak és a véletlennek köszönhetően az előadás összes főszerepét lengyel művész alakította, így a szólistáknak nem kellett bajlódni a nem könnyű szláv nyelvvel. Talán ezért volt feltűnő, hogy a negyvenes évei vége felé járó énekesgeneráció már teljesen leszokott arról, hogy az énekelt szavaknak értelmük is van, melyekkel közvetíteni lehet (kellene) a mondanivalót. A végeredményben makulátlan produkció ellenére megválaszolatlan maradt a kérdés: Miért is vegye elő egy operaház a Halkát?

Fotó: © Monika Rittershaus

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X