Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso A Lulu vajon mi? – A Bécsi Állami Operaház előadásáról

A Lulu vajon mi? – A Bécsi Állami Operaház előadásáról

A Lulu hiába a 20. század első felének zenetörténészek által az egyik, ha nem a legjobban becsült darabja, a közönség kegyeit nem sikerült elnyernie 80 éves viszontagságos színpadi pályafutása alatt.

- hirdetés -

Míg Berg másik művét, a Wozzecket ha ímmel-ámmal is, de mára elfogadták, addig a befejezetlen – majd hosszas huzavona, az özvegy ódzkodása után végül 1979-ben Friedrich Cerha által kiegészített – Lulu a mai napig világszerte csak röpke szériákat ér meg. Kevés színház kísérletezik az opera színrevitelével, lévén az elképesztő energiabefektetés legjobb esetben is általában leginkább csak erkölcsi sikert eredményez.

- hirdetés -

Alban Berg korának Merész Nagyoperáját akarta megírni, ám ebben tragikus halála megakadályozta. A „mi lett volna ha…” kérdés ez esetben éppoly értelmetlen, mint a Turandot esetében. Az elkészült két felvonás is lehet kerek egész, míg a vázlatok alapján évtizedekkel később nagy tisztelettel elkészített utolsó rész a Puccini-opus végéhez hasonlóan minden jószándék ellenére darabidegen marad.

A különbség annyi, hogy míg a Turandotnál a hiány „mindössze” negyed óra, a Lulunál mintegy 80 perc.

A zenei nehézségek felett – hiszen a világban jó, ha féltucat zenekar van, amelyik nem fullad bele Berg partitúrájába – napjainkban a fő problémát a címszereplő figurája okozza. Lulu egyesíti magában mindazt, amit Wedekind és a komponista az egyszerre csodált és rettegett modern nőről gondolt. Lulu elődei, Léonor de Guzman, a kegyencnő, Manon Lescaut, Valery Violetta vagy Carmen miközben egyértelműen magukon viselik keletkezésük idejének szellemiségét, ez a gondolati háttér a befogadótól – bármilyen rendezésben is tálalják fel őket – mára történelmi távolságba került.

Agneta Eichenholz – fotó: Wiener Staatsoper

Az eltelt 80 év ellenére ugyanez a szűrő még nem került a Lulura, a figura mintha valahol a félmúltba rekedt volna, mintha az élők és holtak közti selyemzsinór még nem szakadt volna el. Kicsit olyan hatást kelt ma az opera, mintha egy decens nyugdíjas kokott mesélne a Horthy-korszak bordélyházaiban töltött ifjúságáról. Az ember hiszi is a történeteit, meg elképzelhetetlennek is tartja a tanú szájából.

A felsorolt felvilági hölgyek közös jellemzője, hogy férfi írók, zeneszerzők tollának szüleményei, s koruk férfitársadalmának, vágyainak és félelmeinek lenyomatai. Olyan sosem volt nők esszenciái, akik az urak álmaiban léteztek csak. Míg Manon, Carmen vagy Violetta egy-egy ártatlan fiút vonzott magához, Lulu – akiről több kötetnyi elemzés született már – mindezeknek a nőknek az esszenciája. Olyan démon, aki hatalmának egy pillanatig sincs tudatában. Nem is érti, mi történik körülötte, mintha a hentesnél egy szép szelet hús nézné a sorban állókat. Lulu egyszerre démon és áldozat.

Berg nagyon is férfi kézzel rajzolta meg a lányt, sokkal inkább a bűvkörébe kerülteket sajnálja, mint magát Lulut.

A Lulu eredeti kétfelvonásos változatát még Ioan Hollender igazgatása alatt újította fel a Wiener Staatsoper 2000-ben, Willy Decker rendezésében. Most, 17 évvel később Dominique Meyer az utolsó résszel kiegészítve vette elő az operát. Kérdés, hogy a német rendező egyáltalán részt vett-e, s ha igen, mennyire a próbafolyamatban vagy mennyire bízta a munkát a színpadra állító asszisztensekre. Deckernek sok nem jutott eszébe az operáról, hagyta folyni a cselekményt a maga medrében, sok hozzátennivalója nem akadt a végtelenül izgalmas és sokrétű műhöz.

Wolfgang Gussmann látványvilága a fenyegető 30-as éveket idézi, hátul fekete lépcsősor, ahonnan létrákon lehet lejutni a színpadra, mely egyszerre idéz cirkuszt, küzdőteret és Lulu életének személytelen, néhány bútorral jelképezett színtereit. Ebben a térben akár működhetne is a lány (vagy a vele kapcsolatba kerülő férfiak) tragédiája, ha a rendező segített volna művészeinek élettel megtölteni a figurákat. Így azonban mindenki nyugodtan csinálta, amit gondolt, szabadon élve saját ötleteivel, vagy régebbi előadások tapasztalatából építkezve.

Jelenet a Luluból – fotó: Wiener Staatsoper

Az előadás hőse Ingo Metzmacher, aki ki tudja hányadik elképesztő nehézségű partitúrát vezényelte olyan magabiztos könnyedséggel, mintha egy egyszerű operettet kéne kézben tartania. A Bécsi Filharmonikusok – egy Richard Strauss-sorozat közepén és karácsony előtt néhány nappal – a fáradtság legkisebb jele nélkül muzsikálták végig az előadást. Metzmacher noha kissé hideg távolságtartással kezeli a darabot – végül is Berg nem Puccini – egy nagyon különös dologra világít rá: nagyszabású olvasatában ugyanis a Lulu egy szomorú opera lesz.

A darab kulcsa természetesen a címszereplő. Agneta Eichenholz nem először találkozott a szereppel, 2009-es londoni bemutatkozása óta több rendezésben és karmesterrel volt már módja bemutatkozni. A svéd szoprán ura a nehéz szólamnak, koloratúrái kikezdhetetlenek, erejével okosan gazdálkodik, nem feltűnő helyeken spórol, hogy a kényes részek gond nélkül szólaljanak meg. Eichenholz – aki csodálatos, fiús Ellen volt két évvel ezelőtt Christof Loy Peter Grimes-ában – miközben pontosan eljátssza a szerepet, valójában belül nem Lulu.

Tudatos művész, akiből éppen az az ösztönlény hiányzik, ami a címszereplőt azzá teszi, ami.

Bo Skovhus számos szerepritkaság után először találkozott Dr. Schön figurájával. Lehet, hogy nem volt elég ideje a felkészülésre, de ezúttal nem volt érezhető a szokásos magabiztossága. Valószínűleg a karakterhez sem találta meg az utat, sem apaként, sem szeretőként. Kompenzálásként permanens ideges rohangálásba menekült. Éppen ellentétes utat mutatott Franz Grundheber. A veterán bariton úgy öltötte magára Schigloch kabátját, hogy a Kärntner Straße legelőkelőbb úri szabói is meghajolhattak a mestermunka előtt. Grundheber egyszerűen eggyé vált a szereppel, minden hangja, gesztusa a helyén volt, egy letűnő kor mohikánjaként sétált a Wiener Staatsoper színpadán.

Jelenet a Luluból – fotó: Wiener Staatsoper

Angela Denoke, a 20. századi szopránfigurák specialistája, lassan kényes korba ér. Papíron jó ötletnek tűnt rá osztani Geschwirz grófnő szerepét. Hangilag uralja a szólamot, kifejezetten magható pillanatokat teremt. A gond annyi, hogy ma is jóval izgalmasabb nő a színpadon, mint Eichenholz, s ezáltal úgy tűnik, hogy az ő története sokkal érdekesebb lenne, mint a címszereplőé. A szép hangú, ám túlsúlyos Jörg Schneider karakterszerepként kénytelen kezelni a Festő és a Néger szerepeit, ezáltal főleg az előbbi esetében teljesen érthetetlen, mért csalja meg vele Lulu jóvágású férjét. Az amerikai Charles Workman korrektül énekelte Alwát, ám a figura motivációiból semmit sem tárt a közönség elé.

A színpadilag érdektelen, zeneileg osztályon felül produkció vélhetően jól példázza, merre fognak haladni a világ nagy operaházai. Az izgalmas rendezők hanyatlásával, a nagy karmesterek és énekes-egyéniségek letűntével jelenleg nem látszik az az erő, ami a műfaj motorja lehetne a következő időszakban. Vélhetőleg a pangás évei következnek, olyan megbízható produkciókkal, amelyek után úgy a közönség, mint az énekesek megnyugodva mehetnek haza. Csak éppen az esti katarzis fog hiányozni és az a jó érzés, amivel másnap visszagondolnak az előadásra. Addigra ugyanis az emlékek már el fognak szállni.

- hirdetés -
- hirdetés -

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.