Amilcare Ponchielli legnépszerűbb operája – az egyetlen a tizenkettőből, mely fennmaradt az idő rostáján – hét évvel a milánói ősbemutató (és három évvel a végső változat premierje) után került először színre a pesti Nemzeti Színház utolsó szezonjában, 1883. december 8-án.
A látványos nagyopera mindössze hat előadás ért meg az Astoriánál álló színházban, hogy aztán 1884. december 18-án az Operaházban is megszólaljon. A színház a rendelkezésére álló legjobb erőit mozgósította, Giocondát a vendég Emma Turolla, A vak asszonyt Saxlehner Emma, Alvisét Ney Dávid, Laurát Vittorina Bartolucci, Enzót Julius Perotti, Barnabát Láng Fülöp énekelte.
A produkció 1892-ig 19 előadást ért meg, lehetőséget adva elsősorban a Turolla távozása után Budapesten vendégszereplő olasz szopránoknak (Gemma Bellincioni, Paolina Rossini és Elvira Colonnese), hogy a címszerepben mutathassák be tudásukat.
Hosszú szünet után, 1930-ban Radnai Miklós valószínűleg az Operaházban működő Sergio Failoni sugallatára újította fel a Giocondát, ezzel is színesítve az évtizedek alatt kissé beszűkült olasz repertoárt. „A m. kir. Operaház is a külföld énekes színházainak módszeréhez folyamodik műsorának gazdagítása végett. Régebbi, elfelejtett művelthez nyúl, porlepte vezérkönyveket keres, mert az „új zene” termése sovány, kevés és nem elégíti ki a mai operalátogató igényeit. Nem csodálható. Az „új zene” érdekes és értékes lehet a muzsikusoknak, de fárasztó, lesújtó és sokszor elviselhetetlen a zene, nagytömegeknek, amely szépet, költészetet keres, ami a „felszabadult zeneművészét” tétova kísérletezéseiben vajmi vékonyan található. Vannak korok, melyek bizonyos műfajokban meddők. Mi most az operairodalom meddő évtizedeit éljük.” – írta Papp Viktor a repríz kapcsán.
Diósy Béla pedig ezt állapította meg: az opera „körülbelül húsz éve teljesen feledésbe merült. Érdemtelenül, mert kevés régi olasz operának van szebb, értékesebb és hatásosabb zenéje, mint a Giocondának. A mű balsikerét nyilván a szövegben keli keresnünk, mert érdekesen érthetetlenebb librettót alig gyártoltak még. Azért mondjuk, hogy érdekes, mert a szövegnek minden logikátlansága mellett vannak a műben drámai jelenetek, melyeknek megrázó ereje elragad. Zenéje pedig a műnek a legértékesebb olasz szerzemények egyike, telve melodikus szépséggel, drámai erővel, lendülettel és eredetiséggel.” A gondosan előkészített felújításhoz, melyet Márkus László rendezett, Lányi Viktor készített új fordítást, a látványos díszleteket és jelmezetek Oláh Gusztáv, a koreográfiát Brada Ede tervezte. A főszerepeket Tihanyi Vilma majd Báthy Anna, Némethy Ella majd Tutsek Piroska, Székely Mihály, Budanovits Mária, majd Németh Anna, Halmos János, Palló Imre majd Svéd Sándor és Hámory Imre énekelték. A húsz előadást megért produkció 1942-ig maradt műsoron, s az egyik utolsó estén pár percnyi zenei anyag fennmaradt az utókor számára.
Majdnem fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a Gioconda 1991 tavaszán ismét színre került Budapesten, ezúttal az Erkel Színházban olaszul, ismét egy olasz karmester, Lamberto Gardelli betanításában. A Mikó András rendezte produkció hozta meg a műnek a legtartósabb haza sikert nyolc év alatt ötvenkétszer ment, s számos művész mutatkozott be a főszerepekben. Giocondát Misura Zsuzsa, Szendrényi Katalin, Rohonyi Anikó, Szilfai Márta és a vendég Marton Éva, Laurát Pánczél Éva, Komlósi Ildikó, Sánta Jolán és Gémes Katalint, Alvisét Begányi Ferenc, Bárány-Paál László, Kováts Kolos és Clementis Tamás, A vak asszonyt Takács Tamara, Anna Sterzer, Jász Klári, Farkas Éva és Wiedemann Bernadett, Enzót Andrej Lanczov, B. Nagy János, Róka István és Wendler Attila, Barnabát Kovács Pál, Kálmándi Mihály és Németh József alakította, a díszleteket Makai Péter, a jelmezeket Kemenes Fanni, a koreográfiát Keveházi Gábor készítette. A Gioconda utoljára 1999 februárjában szólalt meg az Erkel Színházban, az volt a mű kilencvenegyedik előadása.
