Lackfi János: „A zene mindenkié, szóval az enyém is”

Blogunkban időről időre Lackfi János író, költő tárcáit közöljük, amelyeket a fikció mellett a klasszikus zene, közelebbről pedig a MÁV Szimfonikusok évadának koncertjei ihlettek. Íme, a nyolcadik írás.

A zene a fejemben, amikor ültem a nagyszobában, forgott az a nyavalyás lemezjátszó, gálgámócsái dállámok és gyárákjátékok, de nem Galgamácsán voltam, Vankóné Dudás Juli néninél, hanem a Pasaréten.

És lehetett volna kinn a kertben göndör gilisztakakikat bizgerálni. És lehetett volna háromkerekű biciklizni. És lehetett volna lepotyogott, kővé száradt minifügékkel játszani. És hervadó, illatos magnólia-szirmokat keresgélni. Vagy a szobámban mesélni a Dzsó nevű majomnak, melynek fityegett a gombszeme. Ehelyett anyámnak azt mondták, muzikális vagyok, így ott maradtam bezárva ezzel a pruszlikos, pufiszoknyás gyereksereggel meg a nénijükkel, akik forgolódtak, tapsoltak, topogtak, menj ki, menj ki, bárányka, jönnek a pandúrok, csivirintem, csavarintom szomszédasszony kontyát, én is fogok rózsafával tüzelni. Azóta se láttam pandúrt, csak filmen, szomszédaim kontyát ritkán csavargattam, fűtöttem bükkel, tölggyel, meggyel, fenyővel, de rózsafával életemben sosem. Viszont a bartóki modell a könnyeimen keresztül agyamba ivódott, velem teszik majd sírba.

Ide kapcsolódik:
60 év a MÁV Zenekarnál – Fodor András nagybőgőművészt köszöntjük

A zene a fejemben, amikor felvételiztem a Magyar Rádió Gyerekkórusába, de valahogy idegen volt az egész helyzet. Vonzott a siker, viszont beijedtem, és szándékosan elrontottam a zongoradallam visszaéneklését, mellé énekeltem, ahogy az ember mellé lötyögteti a kávét, a bort vagy a szörpöt. Persze talán csak utólag fésülöm így a kudarcot, hogy az én döntésem volt, mégiscsak pozitívabban jövök ki belőle. Az biztos, hogy félelmetesnek tűnt, megyünk majd külföldre sokan, gyerekek, ez volt anyámék álma, nem értettem az álmukat, ők meg az én álmomat, nem volt álmom, csak félelmem, rémálmaim voltak, de nem tudtam, mitől. Nem akartam elmenni sehova, nem tudtam, mi a külföld, várólistára tettek, de persze senki sem betegedett le, akkoriban az emberek még a holt gyereküket is kiküldték volna utazni koporsóban, ma el vagyunk kényeztetve. Maradt a kudarc kicsi íze, és a titkos elégtétel, hogy én győztem, akkor is, ha látszatra vesztettem.

Karl Jenkins a MÁV Szimfonikusokkal ünnepli 75. születésnapját, aminek kapcsán így írt korábban Lackfi János:

Ide kapcsolódik:
Lackfi János: Hallatlan magasságok

A zene a fejemben, amikor fújtuk önfeledten, testünkből kirepülve, hogy vágtass a szélben, szabadságunk csak te védd meg, meg hogy sok amúri partizán. Klári néninél a nosztalgikus regiszterek, finom, rokokó hölgy, kékespuha ősz hajjal, rokokó ráncokkal, teniszlabdányi konttyal, bús kuviklárma száll a szélben, reccsen az ég a kőrisfán, régi mesékre emlékszel-e még. Évek múlva visszatévedtem, kábéfelnőtt, fiatal fejjel az Éneklő Ifjúság versenyre, döbbenten hallgattam a pirosnyakkendős kórusok sipákolását. Kérdeztem egykori énektanárunkat: Úristen, mi is ennyire hamisak voltunk? Bizony, kincsem, bólogatott, talán még hamisabbak is, ó, régi szép idők!

Ide kapcsolódik:
A Design Héten szerepel a MÁV Szimfonikusok új arculata

A zene a fejemben, amikor a könyvtáros Gabi néni megkérdezte az újabb öt-hat lovagregényért beslisszoló kis pupákot, aki voltam: na, öcsi, tartasz-e már a két szólamú invencióknál? És nem tartottam sosem, ezt be kellett ismernem, hazudhattam volna, de féltem, lejátszatja velem Gabi néni az invenciókat, ott, a könyves pultnál, és a kezemre koppint a kávés kiskanállal, ha mellé ütök. Nem is tudtam volna máshová ütni, mint mellé, hiszen fogalmam se volt az invenciókról. Soha nem jutottam el odáig, Gabi néni mindig győztes maradt, mert ő azoknál hagyta abba a zongorázást. Hat évig zongoráztam, ötöt bármikor letagadhatnék belőle. Nyolc tanárom volt, dobáltak egymásnak, mint a forró krumplit, egyiket szerettem, másikba szerelmes voltam, a harmadikat utáltam, mint egy művészi lucernatáblába tévedt tehenet. De megmaradtak a végtelen skálázások, Czerny és társai, meg hogy összespórolt ötvenfilléreimből fagyizni hívtam a fehér térdzoknis, piros nyakkendős lányokat zongoravizsga után, kétségkívül a zongorázásnak ez a lovagias oldala dobogtatta meg leginkább a szívemet.

A zene a fejemben, amikor a Bartók-féle Gyermekeknek felfedte titkait, és beleharaptam a modernizmus keserűcsokijába. És éreztem, hogy édes ez is, csak másképp. És hogy milyen jól esik elcsempíteni kicsit a ritmust, megtördelni a színeket, kidörzsölni az ízeket, hogy ez igenis menő, épp annyira, mint Cziffra Liszt-rapszódiáit hallgatni. Mert az volt ám a harci Liszt, a hetyke, a mélységesen keserű, a meditatív, álmodozó, kurucos, romantisch. Aki dacol a történelemmel, az árvízzel, a csaplárosnék izzó tekintetével. És a bárónőkre is ráfanyalodik. Szabad a munkatáborban is, és ha zenélni kell a foglár uraknak, addig kínozza vadászkesztyűben a kőhordástól elfacsarodott ujjait, míg nem repülnek a klaviatúra felett, akár a madarak. Magyarnak cigány, cigánynak francia, franciának magyar. Így érdemes.

Ide kapcsolódik:
Charles Dutoit: „Szinte fájdalmas volt magyarul hallgatnom a Kékszakállút”

A zene a fejemben, amikor autóval mentünk valahová, én már kamaszosan fejben elkülönülve a családtól, aminek jelképe saját fülzeném lett, rémronda narancssárga vattás fülhallgatóval, daráltam a kazettákat oda-vissza, másfél órás régizenés brandenburgi koncsertók, füstölő vonókkal, Mozart-divertimentók, meg már időnként Deep Purple vagy Sex Pistols. A zene azóta is táj a fejemben, szaladó bokrok, átlózó barázdák, fésűfogakként nyíló-záródó fasorok, szaladó nyulak, szaladó autók, szaladó házak, lemaradó, bámész emberek, haptákban álló templomtornyok. És Brüsszelbe is úgy mentünk ki fél év ösztöndíjra, hogy először a zenéket szedtem össze, amik majd Brüsszelt jelentik, mert hát hogyan másképp. A Casals-féle Barch-gordonka szemerkélő eső, pisilő kisfiú szobra a ködben, kínzóeszközökkel felszerelt apostolszobrok a katedrális oszlopain, mélybarna Kwaak keserűsége. Gigli szívtépő dalai fanyar tekert cigik, melyeket a tetőre kiülve szíttam az éjszakai város felett.

Fedezze fel a MÁV Szimfonikusok júniusi koncertjeit ide kattintva.

És az egész alatt ott zakatol a Golden Gate gospelje, Józsué ledönti Jerikó falait, bugivugizva kerüli meg hétszer, mert az igazi biblikumot halál-laza feketék csinálják rongylábbal, az Úristen csettint egyet, Armageddon, égszakadás és földindulás és cunami és földrengés és dögvész és pusztulat és ember embernek farkasa, de kisvártatva elindul a többszólamú mennyei dicsőítés, hogy egy, és két, és hár, és:

 Az Úr szavára porba hull Jerikóóó, Jerikóóó, Jerikóóó, / áldunk téged, és imádunk, Fennvalóó, Fennvalóó, Halleluja!.