Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog A legújabb Callas-film margójára

A legújabb Callas-film margójára

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Mozik kistermeiben hetek óta elcsíphető egy különleges dokumentumfilm, melynek eredeti címét kissé félrefordítva A Maria Callas-sztorira változtatta a hazai forgalmazó. Felesleges a hatásvadász rásegítés, a nézők száma nyilvánvalóan behatárolt Magyarországon (is), az eredeti Maria by Callas cím pedig jóval kifejezőbb. A filmet pedig mindenképpen érdemes megnézni, nemcsak a művésznő rajongóinak, hanem mindenkinek, akit kicsit is érdekel az opera műfaja és a II. világháború utáni gazdagodó Nyugat elit kulturális élete.

A „Callas-sztorinak” természetesen már sokan nekifutottak a legendás szoprán halála óta eltelt 40 évben, nincs az operatörténetnek mégegy művésze, akinek alakja ennyi fotóst, írót, rendezőt ihletett volna meg. Sőt, talán még kicsit félve-reménykedve, de ma már azt is kijelenthetjük, hogy vélhetően nem születik olyan operaénekes, aki elorozná a görög-amerikai díva annyi lemondás és fájdalmak árán szerzett koronáját. Az új film kapcsán egyetlen jogos kérdés merül fel: Mit lehet még egyáltalán elmondani Callasról? Hiszen a művészről ma is számos nyelven több tucat (gyakran gyönyörű képanyaggal dúsított) könyv kapható, életéről játék- és dokumentumfilmek készületek, monodrámák és színdarabok – talán csak balett nem. Szerencsére.

- hirdetés -

Bár első pillantásra igen hálásnak tűnik megidézni Callas alakját, azonban a feladat igen kényes. „Eljátszani” a szopránt lehetetlen, magánéletének egykor hangos és a korabeli pletykalapok címoldalán virító viharai a szereplők időbeli távolodása miatt egyre érdektelenebb. Maria Callas alakja azonban ma is élő. Különös módon, sokakkal ellentétben művészetén nem fogtak az évtizedek. Felvételei – még a legsilányabb kalózok is – ma is élővé és érthetővé varázsolják az egykori nagyságot.

Amikor 2013-ban fotósként indult francia Tom Volf belevágott dokumentumfilmje elkészítésébe, a kulcsszereplők jórésze elhunyt (a rendező vélhetően a legfontosabb segítséget a 90 felett járó karmestertől, George Prétre-től kaphatta). Az alkotó igen jó érzékkel lehántott minden sallangot a díva köré rakodó legendákról és tanuk helyett kizárólag Callasra az emberre és művészre koncentrált, oly módon, hogy összegyűjtött minden fellelhető riportot, koncertfelvételt, titokban őrzött és eddig publikálatlan szuper 8-as filmet. A közel kétórásra sikerült alkotás fókuszában tehát a szoprán áll, egyedül ő nyilatkozik és énekel, egykori leveleiből „napjaink dívája”, Joyce DiDonato olvas fel. Így nemcsak a Callas farvizén fontoskodni próbálók tűnnek el a művész mellől, hanem maga a rendező is alázatosan a háttérbe vonul, elsősorban vágóként, a háttérből manipulálva vezeti a nézőt.

A világháború utáni években feltűnt szoprán éppen abban a két évtizedben volt aktív, amikor a képi rögzítés igen gyorsan fejlődött. Pályafutásának elejéről csak hangfelvételek maradtak ránk, de az 1950-es évek második felétől egyre több – gyakran csak pár perces – híradó, koncert- és kalózfelvétel, privát filmecske, interjú maradt fenn. Volf ezeken keresztül rajzolja meg Callas képét, mindenképpen a legőszintébbet, legbölcsebbet és legtisztábbat, amit valaha készítettek a művészről. Miután a felívelésből, sőt tulajdonképpen a csúcskorszakból sem maradtak fel filmek, a rendező a későbbi évekre koncentrál, kissé megbillentve az életrajz menetét. Az összevágott interjúkat egy-egy ismert operaária felvétele köti össze. Vizuálisan egyre gyorsuló világunkban, ahol a mozifilmek jelenetei olykor szinte követhetetlen tempóban pörögnek, elképesztő kontrasztként hatnak az olykor 6-8 perces, 2-3 kamerával felvett áriák. Hiszen a képernyőt egy olyan zseni tölti be, akinek minden hangja, zenei megoldása, kézmozdulata, szemvillanása újabb meglepetést tartogat. Pusztán a film zenei anyaga is választ ad arra, miért volt Callas a 20. század legnagyobb operaénekese.

Ám Volf emellett kellő távolságtartással tudja bemutatni a díva magánéletének legviharosabb esztendeit, válását, fellángoló szerelmét a görög milliomos Aristoteles Onassis iránt, akiért még az oly szentnek tartott hivatását is képes volt feláldozni. A korábban sosem látott amatőr film részleteket ragyogóan összevágott interjúk kötik össze, amelyekben Callas hol szellemesen, hol fájdalmasan, hol okosan megjátszva, hol zavarba ejtően őszintén beszél magáról, úgy, hogy mindig pontosan érezni rajta, kivel is ülnek szembe a riporterek és a nézők. A titok természetesen továbbra is megfejthetetlen marad, egyszerűen kideríthetetlen, hogy a szopránban hol végződik  a világtól védtelen (és védhetetlen) naiv asszony és hol kezdődik a bölcs, mindent értő és érző nő.

Miközben a film próbál közelebb kerülni a Callas-titokhoz, a háttérben felsejlik egy másik világ is. Egy olyan világ, ahol az opera, mint műfaj és annak szereplői még fontosak voltak. Ahol egy sztár fellépése előtt tinédzserek tucatjai éjszakáztak az utcán, hogy jegyhez jussanak, ahol a próbára érkező művészt százak várták, hogy csak egy pillanatra lássák, ahol szerződés felbontásból vagy egy betegség miatt lemondott előadásból világbotrány lett, s ahol egy-egy utolsónak vélt fellépés jegyeiért koronás fők és milliomosok licitáltak. Talán az a film legkeserűbb tanulsága, hogy Callas halála után ennek a világnak is fokozatosan leáldozott. Mára pedig nem maradt sokkal több, mint a remény, hogy maga a műfaj a legendás alakok eltűnése ellenére is élő marad.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X