Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Mozart, Wagner és Richard Strauss - A bécsi Operaház 150 éve

Mozart, Wagner és Richard Strauss – A bécsi Operaház 150 éve

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Bécs operaháza május 25-én ünnepelte megnyitásának 150. évfordulóját. Az eseményt a jubileumi szezon fénypontjaként egy nagyszabású gálával és egy felújítással ünnepelték. A jeles alkalomra természetesen elsősorban a három „házi szerző”: Mozart, Wagner és Richard Strauss művei kerülhettek szóba.

Noha például Strauss életműve sokkal inkább szellemileg, mint ténylegesen köthető Bécshez, hiszen operái közül a Frau ohne Schatten-en kívül egyedül az Ariadné második változatának volt ott a világpremierje. Dominique Meyer döntését megkönnyítette, hogy miközben az elmúlt kilenc évben, amióta a Staatsoper élén tevékenykedik, mindhárom komponista majd’ minden jelentős operáját felújította, októberre esik Az árnyék nélküli asszony ősbemutatójának centenáriuma is.

- hirdetés -

Vitathatatlan, hogy kevés látványosabb, izgalmasabb és problematikusabb operai vállalkozás van, mint a Strauss – Hofmannsthal szerzőpáros legösszetettebb és legnehezebben értelmezhető művének színrevitele. A mű legutóbbi bécsi felújítása éppen húsz éve volt Robert Carsen freudi alapokon nyugvó rendezésében, Giuseppe Sinopoli betanításában. A produkció nem futotta ki magát, 2012-ig mindössze 28 előadást ért meg. Lecserélése olyan luxus, melyet csak akkor lehet megindokolni, ha elődjénél jobb produkció születik. Éppen ezért több mint meglepő, hogy Meyer a felújítással azt a Vincent Huguet-t bízta meg, aki korábban mindössze hét kevéssé fontos önálló rendezést készített. A francia művész a nemzetközi operai körforgásba Patrice Chéreau Elektrájának asszisztenseként került, a jeles alkotó halála óta világszerte ő tartja karban a produkciót. Már annak is több mint megelőlegezett bizalom állhat a hátterében, hogy egy nagyoperák színpadra állításában rutintalan művész nemzetközi debütálásnak színtere lehessen a Staatsoper. Meyer igazgató ráadásul az évad legfrekventáltabb produkcióját, Bécs dédelgetett operáját bízta a felettébb jóképű fiatalemberre, akinek az alkalomhoz méltó luxus szereposztást és korunk talán legnagyobb Strauss-karmesterét is ezüst tálcán kínálta.

Már az is nagy vétek lett volna Bécs, Strauss és a jubileum ellen, ha Huguet nem él a lehetőségekkel és egy elfuserált produkciót hoz létre. Ám még ez sem történt meg. A rendező ugyanis egyszerűen semmit sem gondolt az operairodalom egyik legösszetettebb darabjáról. Arra is képtelen volt, hogy Hofmannsthal szecessziós túlzásoktól hemzsegő meséjét értelmezze. Megkerült mindent, ami megkerülhető, a természetfeletti erőket és a cselekmény minden mögöttes tartalmát, hogy mindehelyett egy kisrealista értelmetlenséget állítson színpadra, ahol a szereplők folyamatosan a semmibe rohannak. Nem lesz sorsuk, történetük, csak énekelnek a földszínt vége felé meredve. Ennek nagyjából annyi értelme van, mint a Hupikék törpikéket színpadra állítani polgári színműként. Aurélie Maestre csúnya, primitív papírmassé díszletei akár az 1950-es években is készülhettek volna, ahogyan Clémence Pernoud kosztümjei is nélkülöznek minden nagystílűséget. Nem az a baj, hogy a kelmefestő tényleg kelmét fest, sőt feleségével együtt – bizonyára a cég reklámjaként – a kék anyagukból varrt ruhát hordanak, vagy, hogy a III. felvonásban a Dajka és a Császárné a szárazjég tengeren át kötélen rángatott csónakon érkezik, hanem, hogy a váz mögött semmiféle gondolatiság, semmiféle tartalom nincs. Lehet vállaltan klasszikus előadást létrehozni a rendezői színház ellenében, de akkor tűpontosan ki kell dolgozni a figurákat és a jeleneteket. Ennek azonban Bécsben semmi nyoma nem volt, rejtély, egyáltalán mit próbálhatott Vincent Huguet hat héten keresztül egy olyan előadáson, melyen érezhetően egyetlen rendezői utasítást sem kaptak a művészek. Egy hasonló produkció talán még működhetett 30-40 évvel ezelőtt, amikor Birgit Nilssonok és Marton Évák álltak a színpadon. Mára azonban ezek az egyéniségek eltűntek (ahogy a nagy színészek, jeles Forma 1-es pilóták és karakteres sztárséfek is…), a mostani nagyok személyiségének súlya nem tart össze egy előadást, kizárólag klasszikus vagy modern rendezői segítséggel tudnak működni. Aki ezt nem adja meg nekik, valójában cserbenhagyja őket. Ha pedig egy direktor nem zavarja haza a rendezőt a tervelfogadásról, amikor az csillogó szemekkel előadja, hogy Az árnyék nélküli asszony III. felvonásában a Meg nem született gyermekek külső karánál apró mécseseket fog vetíteni, majd a fináléban a gyerekkar besétál a világító lámpácskákkal, maga is kókler.

Az arcpirítóan primitív és gondolatmentes színpadi megvalósításnak azért előnye is volt: egyetlen másodpercig sem kellett figyelni arra, hogy mi történik – azaz nem történik meg – a színpadon, ehelyett az összes fény az est valódi főszereplőjére Christian Thielemannra és a Bécsi Filharmonikusokra esett. A karmester gondosan kézben tartotta Strauss mamutzenekarát, alig győzte csitítani és visszafogni az együttest, hogy a partitúra minden rejtett finomsága is napvilágra kerüljön. Thielemann interpretációjában volt valami férfias szomorúság, mintha a Császár és Barak szemével nézné a magvadult asszonyokat, akik minden erejükkel megpróbálják megélni vagy éppen elfojtani ösztöneiket, miközben uruk nem vágyna egyébre, mint békességre a házi tűzhely mellett – azaz a hitvesi ágyban.

Legfeljebb hasonló nívójú, de a bécsinél sokkal jobb Árnyék nélküli asszony szereposztást bajosan lehet napjainkban összeválogatni. Öt egyenrangú, egymásra hangolt művész osztozott a felsőfokon birtokolt főszerepeken. Camilla Nylund okosan, bár kissé távolságtartóan énekelte a Császárnét, gondosan tartalékolva erejét a III. felvonás nagyjelenére. Alkatánál fogva inkább tűnik a Szellemkirály lányának, mint gyermekre vágyó asszonynak. Őszinte szánalmat akkor ébreszt, amikor Tosca II. felvonásbeli köntösében egy tescós partvissal söpröget Barakéknál… Az előadás legnagyobb hangja Nina Stemméé, neki sehol sincs szüksége spórolásra, készletei mintha kimeríthetetlenek lennének. Baraknéja leginkább egy unatkozó svéd háziasszonyra emlékeztet, aki inkább magazinokat lapozgat, mintsem pelenkázzon. Evelyn Herlitzius, aki néhány éve még a Färberint énekelte, most mutatkozott be a Dajka inkább mezzo fekvésben mozgó szerepében. A német szopránnak kissé mély a szólam, de mindenképpen az előadás legizgalmasabb alakítása fűződik a nevéhez. Herlitzius Dajkája nem a boszorkány ősökből táplálkozik, sokkal inkább a szépséges, ám lassú hervadásnak indult varázslónőkkel rokon. Stephen Gould Tannhäuser és Trisztán után kapta meg a Császárt, s a nagy Wagner szerepek által kikövezett útról már nem lehet visszafordulni. Ha hangjából olykor hiányzott is a könnyedség, azt maszkulin fájdalommal pótolta. Barak figuráját mintha egyenesen Wolfgang Koch számára írta volna a szerző, a jeles német bariton szinte észrevétlenül olvadt eggyé a figurával.

Az árnyék nélküli asszony premierje a cd minőségű zenei megvalósítása ellenére aggaszó dolgokra hívja fel a figyelmet. Ha az egyik vezető operaház, melynek példát kéne mutatni a világnak, ilyen igénytelenül gondolatszegény produkcióval mer kiállni, azt sugallva, hogy mindegy mi történik a színpadon, hogyan reagálhatnak erre a kisebb színházak, melyek nem tudnak megfizetni egy Christian Thielemann és öt sztárt? Amennyiben a semmit-mondás értékké,esetleg hivatkozási alappá válik, hogyan várható el, hogy a nézők visszataláljanak az operaházakba? Az kevés lesz, ha vásári kikiáltókat szerződtetnek, akik majd azt kurjongatják: „Régen állítottunk valamit, de mára megbántuk, a díszletek újra szépek, egy ötven a pogácsa!”

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X