Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Verdi Otellója ellenáll a szabad szellemnek

Verdi Otellója ellenáll a szabad szellemnek

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Vannak operák, melyek könnyen megadják magukat a rendezői szándéknak és vannak olyanok, amelyek olyan erős alapokon állnak, hogy legyen bármilyen szabad szellemű a színpadra állító, a mű talapalzatán és felépítményén nem sokat tud változtatni. Verdi Otellója e második csoportot erősíti.

- hirdetés -

Otello színes bőrű – tehát „más”, mint a darab többi szereplője, idősödő és önmagában bizonytalan, Desdemona ártatlan, Jago pedig egyszerűen gonosz. A képletet lehet árnyalni, de, ha valaki sarkaiból próbálja kiforgatni, félő, hogy az építmény összedől. Mindebből az is következik, hogy Verdi egyik legnépszerűbb – és legkiválóbban megírt operájával – a rendezői színház nem tud igazán sokat kezdeni. Amikor tehát színpadra került a szerző egyik legnehezebben előadható műve, általában jóval hagyományosabb értelmezésben (nem feltétlenül kiállításban!) látható, mint a komponista többi operája.

Mára nagyon nehezen rekonstruálható, hogy pontosan mit is rendezett 2010-ben Andreas Kriegenburg Otello címen. Az eredeti fő- (José Cura, Željko Lučić és Anja Harteros) és mellékszereplők mind kicserélődtek, s kérdés, hogy az operai nagyüzemben a játékmesterek és asszisztensek milyen emlékek alapján és hány próbával állították be az új csapatot. Ami 2019 júniusában a Deutsche Oper színpadán látható volt már csak egy csontváza a premiernek, mely alapján helyenként csak találgatni lehet az eredeti elképzeléseket. Ahogy ez gyakran lenni szokott, megmaradtak a szituációk, mozdulatok, ám tartalmuk kikopott, így többször egyenesen nevetségessé váltak. Bizonyára szép gesztus lehetetett például, ahogy egy kisfiú megsimogatta a monológja közben a feketére suvickolt José Cura fejét, ugyanez a mozdulat az afroamerikai Russell Thomasszal már egyszerűen szégyenteljessé válik.

Kriegenburg egyébként igyekezett nem különösebben sokat gondolni az Otellóról. Harald Thor díszlete egy V alakban egymásra épített ágy sor. Az nem derül ki, hogy kik ezek a ciprusiak és mi okból élnek ilyen felettébb kényelmetlen körülmények között kommunájukban. A „háborút” tv-n nézik, de nem izgulnak miatta különösen, olykor behúzzák függönyeiket, olykor egyszerűen kisétálnak a semmibe. Gyerekeik csapatba verődve járkálnak Otello és katonái között, világképüket leginkább Jago alakítja, aki – kissé olcsó gesztusként – pénzt ad nekik, hogy szegődjenek a szolgálatába. Mindez inkább csak eltereli a figyelmet a lényegről és nem a mondanivalót erősíti. Egy rendezőnek nem szabad olyan következetlenségeket megengedni, hogy a részegsége miatt elcsapott Cassio vidáman poharazgasson a III. felvonásban Jagoval, és olyan mozzanatokat kérni, mint amikor a fináléban a három férfi fel felé fordulva megáll, mintha nyilvános vizeldében lennének… Kriegenburg egyetlen esetben tett tanúbizonyságot mély emberismeretről, amikor a záróképben Otello pisztolyt szorít Jago homlokához, felszólítván, hogy védje magát, a zászlós keményen megragadja a mór kezét és kisétál. Otello is belátja, hogy Jagonak van igaza, egyetlen megoldása van, a halálba menekülni.

Deutsche Oper előadásának nagy nyeresége a főszereplő páros. Az amerikai Russell Thomas egy-egy Titus és Idomeneo sorozat közben (!) állt be a címszerepbe s azzal lepte meg a közönséget, hogy a nehéz hőstenor szerepet mindvégig énekelte, tehát nem kiabált és nem prózát mondott. Tette mindezt okosan, árnyaltan, ha nem is a világ legizgalmasabb hangján. Megkerülhetetlen nyereség, hogy az intelligens és érzékeny művész színes bőrű, tehát nem kell órákat a sminkben ülnie, ő valóban mór, nem pedig a festett mása. Mindezt azzal tetézi, hogy finoman, érzékenyen játszik, tisztában van az alkatával, egyszerűen már a tartásával is hordozza Otello sorsát. Thomas méltó párja volt Desdemona szerepében az őszi Két Foscariban Pesten is megismert, ragyogó olasz iskolával éneklő Guanqun Yu. A kínai szoprán nem esik abba a csapdába, hogy májbajos őzikeszemű lányt játsszon. Desdemonája mindenekelőtt normális feleség. Harmóniában él az urával és el sem tudja képzelni, mi zökkentheti ki ezt a származásuk ellenére nagyonis összetartozó emberpárt a mindennapi harmóniájukból.

Guanqun Yu alakítása végre egy 21. századi és működő értelmezést ad egy olyan típusú szerepnek, melynek az elmúlt időszakban márcsak alkatilag is kevesen tudtak a mélyére hatolni. A harmadik főszereplő, George Gagnidze elefánt a porcelánboltban. Mintha egy évtizedekkel korábbi tbiliszii előadásból csöppent volna Berlinbe, az Urálon túli maszkkal, hatalmas hangját kedélyesen eregetve, ilyennek álmodják minden olasz fesztiválon Afio gazdát… Csak hát Jago mégiscsak intellektuális gonosztevő, nem szicíliai fuvaros. Attilio Glaser Cassiója végre egy kitalált figura volt, ahogy Ronnita Miller is uralta a színpadot Emíliaként, remélhetőleg nagy karrier vár még rá! Ahogyan vélhetően Ievgen Orlovra is, aki hatalmas szláv basszusát nem túl kollegiálisan eregette Lodovicóként.

Innen-onnan igen határozott búúú kiáltások fogadták a hajlongó Paolo Arrivabeni karmestert. A fujjolás ezúttal teljesen jogos volt. A liège-i főzeneigazgató az első részben gyakran csak kullogott a színpad után, később meg sem próbálta lekísérni a címszereplőt, a Fűzfadalban pedig annyira belefeledkezett a gyönyörbe, amit az okozhatott, hogy a Deutsche Oper ragyogó együttese előtt állhat, hogy a 21. századi közönség számra önmagában is túl hosszú ária totális unalomba fulladt Guanqun Yu minden igyekezete ellenére.

A péntek esti Otello a Deutsche Oper hatalmas üzemének egyik repertoár produkciója volt. Nagyszerű szólistákkal, fegyelmezett, bár meglepően kis létszámú énekkarral, ragyogó gyerekkarral. Az előadás háromszor megy a szezonban, hogy jövőre ismét új főszereplőkkel eljátsszák néhányszor. Az új vendégek megint néhány próbát fognak kapni, talán hoznak valamit magukkal a korábbi produkcióikból is. Az eredeti rendezés ezáltal egyre kevésbé lesz felismerhető, azaz egyre értelmetlenebbé válik. Még Berlinben – az egyetlen városban, ahol három párhuzamos működő operaházat tölt meg a közönség – is felmerül a kérdés, hogy értelmes-e így ez a rendszer, és, hogy meddig tartható fenn.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X