Elpusztíthatatlannak tűnt. Sok éve semmit sem változott, ugyanazzal a különös mosollyal a szája szélén szemlélte bölcsen a világot. Vagy éppen e mosoly mögé rejtette valódi gondolatait? Nem lehetett egyszerű élete a néhány hete elhunyt Hegedűs Juditnak.
A pesti lány Nádasi Ferenc legendás Andrássy úti stúdiójában kezdett el táncolni tanulni. Kilenc évesen vészelte át Budapest ostromát, s nem sokkal később már az Operaház színpadán állhatott. Alig tizenöt éves (!), amikor – hála a nagy létszámot igénylő szovjet baletteknek – a színház tagja lesz. Negyedszázadon át szolgált évente több mint száz estén a balettkarban, szólószerepet alig kapott. Nem táncosnőként marad fenn emlékezete.
„A hajdani öt Rigoletto-előadás egyetlen pozitívuma második feleségem, Jutka! (…) Ott láttam meg, és attól kezdve bárhova néztem a színházban, a próbákon, mindig megláttam valahonnan rám izzani azt a csodás sötétbarna szempárt… A Rigoletto hozott össze minket. Ő azóta megosztja velem szélsőséges, összevissza kuszált életemet…” – olvasható Simándy József erősen kilúgozott önéletrajzában.
A könyv diszkréten hallgat az első feleségről (énekkari tag volt) és a nagy szerelemről, Osváth Júliáról is. Ám az tény, hogy Simándy és Hegedűs Judit több mint három évtizediden keresztül, a művész haláláig élt együtt. Kapcsolatukból három gyermek született. Nehéz elképzelni, milyen lehetett az ország egyik legismertebb és legnépszerűbb énekese társának lenni. Milyen lehetett jó félévet várni, amíg a tenor 1957 tavaszán hosszabb nyugat-európai bolyongás után végül mégis a hazatérés mellett döntött. Napról-napra kiszedegetni a postaládából a rajongó levelek tucatjait, parázsló lányszemek és a kis, bezárt ország sajtójának kereszttüzében élni. Egyáltalán, a csodált Nagyúr társának lenni a mindennapokban. Bizonyára nem volt egyszerű. Sok alázatot és lemondást követelt ez a szó szerint vett házastársi kötelesség.
Simándy József 1997 tavaszán elhunyt. A reflektorfény, amely korábban Hegedűs Juditot éppcsak súrolta, egyszerre telibe találta özvegy Simándynét, aki, mintha egész addigi életében erre a szerepre készült volna, hirtelen tökéletesen otthon érezte magát a színpad közepén. Megnyitókon beszélt, díjakat osztott, riportokat adott, mindig fesztelen profizmussal. Az elmúlt két évtizedben a 1998-ban Szegeden alapított, kétévente megrendezésre kerülő Nemzetközi Simándy József Énekversenynek az özvegy jelenléte adott súlyt és rangot. A tenorista születésének centenáriumán, 2016-ban Jutka asszony túl a nyolcvanon nemcsak a pesti eseményeken vett részt, hanem a vándorkiállítással beutazta az országot.
De nemcsak férje emlékét ápolta, rendre megjelent az Operaház jelentős eseményein is. Intézményesítette magát. Sohasem kritizált, bölcsen került mindenféle klikkesedést vagy állásfoglalást. Volt benne valami a régi nagy operettszínésznők mindentudásából. A szeme sarkában mindig mosoly bujkált és mintha a rendre összekacsintott volna beszélgetőtársaival, azt érzékeltetve velük, hogy „tudjuk mi azt”, egy véleményen vagyunk. Ám, hogy mi lenne az a közös platform, véletlenül sem hangzott el! Gyönyörű tartását nyilván a balettből őrizte meg, fiatalon pedig valószínűleg a kiapadhatatlan kíváncsisága tartotta. Mindenkiről mindent tudott, a véletlen utcai találkozásból is negyedórás beszélgetés kerekedett, pillanatokon belül akadt társasága, ha megjelent az Operaházban vagy Kati lánya kiállítás-megnyitóján. Utolsó éveiben volt ereje felszámolni a mártonhegyi házat, ahova annyi emlék kötötte és Gazdarétre költözött, hogy családja és a Szent Angyalok Plébánia közelében lehessen. A gyülekezet ugyanis úgy Simándy József, mint Judit asszony számára igen fontos volt. Innen búcsúztatják december 7-én délelőtt. Különleges egyéniséggel lettünk szegényebbek.
