Papageno Radio
Blogok Himnusz-történetek A Dohnányi-féle Himnusz hangszereléséről – Válasz Gombos László írására

A Dohnányi-féle Himnusz hangszereléséről – Válasz Gombos László írására

Somogyváry Ákos karnagy-művészeti vezető a mintegy két és fél évtizedes kutatás eredményeire támaszkodó Himnusz-történetek blog ötletadója Gombos László, a blogban február 19-én megjelent, „Mit is tett valójában Dohnányi Ernő Erkel Himnuszával?” című szövegére reagálva juttatta el írását szerkesztőségünkhez, amit az alábbiakban közlünk:

A közelmúltban a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával és a Magyar Állami Operaház Kórusával készített Magyar Himnusz-felvétel a hangnem-transzpozíció kivételével azonos annak a legelső Hymnusz-partitúrának a zenei anyagával, amely Erkel Ferenc sajátkezű ajánlásával hitelesítve maradt fenn, és amit az Országos Széchényi Könyvtár őriz.

Elöljáróban azonban egy érdekesség: 1844 szökőévében február 29-én írták ki, és március 3-án jelent meg a Nemzeti Színház pályázata, s a Himnusz utóélete szempontjából ugyancsak több fontos stáció esett szökőévre: 1848 – országos elterjedése, 1952 – Kodály közbelépése, 2000 – Erkel művének első autentikus felvétele, 2016 – Olimpiai Himnusz, 2020 – Himnusz-történetek blog a Papagenón.

Igazán nagyra becsülve kiváló zenetörténészeink-zenetudósaink végtelen türelmet és kitartást igénylő aprólékos munkáját, részletekbe menő kutatásainak eredményeit, több mint három évtizedes gyakorló muzsikus múlttal most mégis árnyalni szeretném a Papageno Hymnusz-sorozatában február 19-én megjelenteket.

Ide kapcsolódik:
Mit is tett valójában Dohnányi Ernő Erkel Himnuszával?

Persze rögtön hozzátéve, hogy – bár igazán remek zenetörténet tanáraim voltak, s oktató-előadóként a mai napig is gyakorta „művelem” e területet – magamat nem tekintem egyik szakterület képviselőjének sem. Azonban mivel 1993 ősze óta foglalkozom Himnuszunk keletkezésének és utóéletének témájával – mely azóta is számos stációval gazdagodott – mégis úgy gondolom, talán elméleti aspektusból is kellő rálátással bírok e témára. (jöjjön itt mindjárt egy adalék a Himnusz, mint kifejezés írásmódbeli „evolúciójáról”: míg Kölcsey Hymnus címet adott 1823-ban költeményének, addig Erkel partitúráján – mint ahogy egyébként több másik pályázati művön is – 1844-ben a Hymnusz szó szerepel.)

Egyetértve Gombos László kedves kollégám több megállapításával, pl. hogy „az 1844-ben előadott pályázati darabot Erkel saját hivatásos együttesére szabta, ráadásul ő maga tanította be és vezényelte először”, ugyanakkor megemlítendő a korabeli együttes létszáma, mely annak idején jóval szerényebb volt a későbbi Dohnányi-féle változat előadásának hangzásigényénél. Mint ahogy nem vitatható ez sem: „az évtizedek során a pályázati mű valóban nemzeti énekké vált, egyre több gond adódott a magas hangfekvés… miatt.” Felvételünkben – egyedüli változtatásként – éppen ennek közénekként való megoldását célozta az egyházi gyakorlatban egyébként mintegy évszázada jelen lévő hangnemváltás B-dúr transzpozícióba.”

Az 1880-as évekből fennmaradt kéziratra való összehasonlító hivatkozást már kevésbé érzem egyértelműen helyénvalónak. Mert Erkel bár „meghallva a nép bölcsen javító énekét” valóban kisimította a korábban rossz szöveghangsúlyt a kezdősorban, mégis nehéz reálisan összevetni egy teljes partitúra szövetét a csak vegyeskarra írott letét kéziratával. Utóbbiban nincs – nem lehet – benne sem a bevezető és a záró négy ütem, de az elméletileg – vajon milyen okból is? – módosított zenekari hangszerelés sem. Tény, hogy itt nincs jelölve az európai himnusz hagyományokban egyébként számos helyen jelen lévő megerősítő ismétlés, de erre még majd visszatérek.

Amivel pedig mégis csak szükségesnek tartom vitába szállni, ezen megállapítás: „Dohnányi pedig nem átírta a Himnuszt, hanem egy régóta érvényben lévő gyakorlat elemeit foglalta egységbe.” Hiszen már az idézett Kim Katalin zenetörténész megfogalmazása is árnyalt: „Dohnányi csupán „igazított” kissé azon a hagyományos hangszerelésen és előadási megoldásokon, amelyeket maga is évtizedek óta alkalmazott.” Vagyis kitől is származhat ama „hagyományos hangszerelés”? Korabeli kottákban és felvételeken bizony ott vannak „az eredeti zenekari felfutások…”, és az sem megerősítő bizonyítottság, hogy „az együttes rég kiegészült tubával és kontrafagottal”. Viszont valóban: Dohnányi kottája elhagyta a verbunkos stílust, a feszességet és ezáltal karaktert adó ritmikát, valamint a „Harangsó”-t, ellenben alkalmazta a cintányért és a kisdobot. Ezáltal késő romantikus, a korban vélhetőleg elvárt monumentálisabb hangzásképet ért el.

„A közösségi előadások leglátványosabb kudarcai az ismétlések tisztázatlanságából eredtek…”

Ha nincs zenekari kíséret, én is „Igazat adnék e megállapításban”: nem szükséges az ismétlés. Azonban Erkel kiváló hangszerelőként olyan nyolc hangból álló tercmenetű fafúvós skálával segítette a visszavezetést, amely az átlagember számára (akinek hangszálai automatikusan ráállnak a hallottakra) is vezető zsinór a „Megbűnhődte” sor újrakezdéséhez.

Összefoglalva:

Erkel Ferenc Hymnuszának Dohnányi Ernő általi feldolgozása (különösen a magyaros zenei elemek tekintetében, azok teljes elhagyása miatt) az eredeti műtől lényegesen különbözik. Ezen fontos elemek, jelentős eltérések a következők:

  • verbunkos nyújtott és éles ritmusok, valamint a zárlatokban (rövid – „secco”) nyolcadok alkalmazása,
  • harmincketted futamok felvezetése a fő motívumok kezdőhangjaira hat helyütt a vonósszólamokban,
  • Erkel eredeti zenekari hangszerelésében ütőhangszerként csak üstdob, illetve a bevezető és a záró négy ütemben harangszó (vagy tam-tam) szerepel; a kisdobot, nagydobot,a cintányért Dohnányi közel egy évszázaddal később, 1938-ban illesztette partitúrájába,
  • a csúcspont harmóniai megváltoztatása,
  • az utolsó himnuszsor – az európai gyakorlatból jól ismert – megismétlése.

Végül a fentebb írottak további alátámasztására idézem Kassai István Liszt-díjas zongoraművész, az erkeli életmű mai egyik legavatottabb ismerőjének-előadójának néhány esztendővel ezelőtti ide vonatkozó gondolatait:

„…A közismert Himnusz-felvételeket Dohnányi Ernő hangszerelte. Erkel Ferenchez képest nagyobb együttest használt, több rézfúvóssal és ütőhangszerekkel. A dallamsorok elején lévő, verbunkos stílusú vonós felfutásokat elhagyta és részben ütős tremolókkal helyettesítette… A csúcsponton a harmonizálást kissé megváltoztatta − a második fokú szeptimakkordot tercállású akkordra változtatta. A kor szellemének megfelelően Dohnányi a Himnuszt reprezentatívabbá kívánta tenni: ennek az ára az volt, hogy a Himnusz veszített sajátosan magyar jellegéből.”

Hogy mindez kimeríti-e az átirat kritériumait Erkel eredeti elgondolásához képest, azt ezen részletekre figyelő s halló füllel ki-ki maga eldöntheti.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X