Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Caruso blog Az érinthetetlen - Fülöp Attilára emlékezünk

Az érinthetetlen – Fülöp Attilára emlékezünk

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Elszállt a lassan sorvadó testből a lélek, egy különleges ember lelke. A legszebb halál is megadatott számára, egy szombat reggel nem ébredt fel. Kérhet ennél többet az ember!?

Attilát az érinthetetlenség, mint egyfajta láthatatlan burok lengte körül. Ennek bázisát családja, fantasztikus felesége és három gyermeke, unokái biztosította, akik mindennél többet jelentettek számára. Attila ugyanis elsősorban családfő volt, egy napjainkra alig létező, feltétel nélküli szeretetben összetartó közösség feje – és csak ezután színházi ember. Irodájában a leghevesebb megbeszélés is félbeszakadt, ha otthonról hívták. Lehetett ezen csodálkozni, dühöngeni, sőt, kicsit mosolyogni is, de a mosolyok mögött, tudat alatt irigység lakozott – ki ne vágyna a lelke mélyén hasonló háttérre?

- hirdetés -

Fülöp Attila Az álruhás kertészlány Ramiro lovagjaként – fotó: Operaház Archívum

Ebből a talajból táplálkozhatott Attila leplezetlen biztonságérzete. Pedig bárhonnan is nézzük, messziről érkezett az Operaház színpadára a bükki evangélikus lelkész villamosmérnöki végzettséggel rendelkező fia. Huszonkilenc éves múlt, mire a Bánk bán Ottójaként bemutatkozott. Nem sokkal később megkapta Taminót, amit húsz éven keresztül, majd’ hetvenszer énekelt. Igazi otthonra azonban a karakterszerepek világában lelt. Három évtizedes színpadi karrierje alatt többtucat jellegzetes figurát keltett életre: Istent (Az ajtón kívül), királyt (V. László) és törpét (Mime), zsidókat (Salome) és keresztényeket (Pater Elystapht Eljegyzés a kolostorban premierjén, vagy a Parsifal Grál-lovagját), feketéket (Peter a Porgy és Bessben) és sárgákat (Goro, Pang), naiv szerelmeseket (Almaviva gróf, Don Narciso, Lord Arturo) és főleg ravasz intrikusokat (Valzacchi, Basilio, Spoletta, vagy a Hovanscsina Írnoka). Utolsó előadásán, 2001-ben Monsieur Triquet-ként bókolt Tatjánát éneklő lányának, Zsuzsinak. Kritikusai elsősorban muzikalitását emelték ki, és ezt a tényt igazgatói rendre ki is használták. Elénekelt mindent, amit a hatalmas repertoárból ráosztottak, Monteverditől Szokolayig. Réti József halála után keresett oratórium-szólista lett, lemezein szép Bach-, Haydn- és Liszt-felvételek maradtak ránk.

Petrovics Emil és Szinetár Miklós társaságában – fotó: Mezey Béla

Az operaházi rendszerváltás szele 1991-ben a szakszervezeti bizottság élére sodorta, ahonnan öt évvel később Szinetár Miklós – egy ügyes húzással – az „asztal túloldalára”, a főtitkári székbe ültette. Attila ekkorra már tisztában volt a színházi működés minden szegmensével, a művészkollégákén kívül a műszak bizalmát is élvezte. Ám a főtitkári pozíció – az igazgató jobbkeze, de meghosszabbított ökle is – nem közszeretetnek örvendő állás. A szisztéma kiváló, hiszen az egyszeri művész mindig a „rossz rendőrt” átkozza. Míg a nagyfőnök mosolyogva mossa kezeit, a kellemetlen ügyeket a főtitkárnak kell megoldania. Attila elemében érezte magát új funkciójában, ragyogó diplomata vált belőle. Nem kacsingatott a bécsi világszínvonal felé, tudta, hogy a függönynek Pesten kell estéről-estére felmenni. Sokban az ő manőverezésének köszönhető, hogy az Operaház annyit emlegetett hatalmas hajója olyan olajozottan szelte a habokat azokban az években. A főtitkár, majd ügyvezető igazgató mindenben képben volt, és látszólag nem jelentett számára terhet döntéseket hozni. Gyors helyzetfelismerőképessége, sziporkázó agyműködése és remek emberismerete révén pillanatok alatt átlátta a szituációkat, magabiztosan kezelte a tárgyló-partnereit. Jellegzetes tenorjából egyfajta cinkosság áradt, akár egy levelibékának öltözött amerikás magyar művészözvegynek bókolt, akár egy igen messziről jött énekest próbált rávenni a rendszeres tisztálkodásra… Napjai reggeltől estig a színházban teltek. Ajtaja mindig nyitva állt, szobájában valamilyen döntés mindig született, a betérő néhány kacagnivaló adomával megspékelt beszélgetés után távozott.

Az utolsó évek örömforrása: beszélgetések a Budapesti Operabarátok Egyesületének klub-délutánjain – a fotón Berczelly Istvánnal

Attila kiapadhatatlan tarsolyában ugyanis remek történetek lapultak. Az egyik legemlékezetesebb némi betekintést enged a sokat látott ember életbölcsességébe is. Vezetőként az ő feladata volt az Operaházban felravatalozandó egykori nagyságok koporsóinak átvétele, és ilyenkor bizony neki kellett meggyőződni az elhunyt személyazonosságáról is. „Ott láttam rettegett igazgatóimat, karmestereket, kollégákat, volt, akit tiszteltem, volt, aki megalázott, aztán ott feküdtek. …tudod, és akkor bejönnek ide a szeretett kollégák – épp most volt itt az egyik – és verik az asztalomat, hogy intézzem el nekik az örökös tagságot, meg a Kossuth-díjat. Nézem őket miközben az érdemeiket sorolják, és azon gondolkodom, hogyan fognak kinézni a koporsóban…”

Attila sosem intézett magának díjakat, nem állt neki telefonálgatni az örökös tagsága okán sem. Tudta, hogy nem ezek a fontos dolgok. Rettentő egészségesen látta ugyanis a világot, az életet legalább annyira szerette és élvezte, mint a színházat. Nem akart a magyar operajátszás mártírja lenni, alakja talán éppen ezért méltó az utókor emlékezetére.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X