Kecskés D. Balázs zeneszerző az MVM Zrt. által támogatott Junior Prima díj zeneművészet kategóriájának egyik díjazottja. Kompozícióiban merít az elmúlt évszázadok klasszikus zenetörténeti hagyományából, miközben saját, egyéni világot hoz létre nagy múlttal rendelkező elemek új összefüggésbe helyezésével. Széles alkotói repertoárral rendelkezik, művei között szóló- és kamaraművek, zenekari kompozíciók, versenyművek, valamint vokális alkotások egyaránt megtalálhatóak. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára idén megkapta a Junior Artisjus-díjat, és bekerült az Eötvös Péter Alapítvány mentorprogramjába is.
– Kezdjük a legfrissebb elismeréssel, azzal, hogy bekerültél az Eötvös Péter Alapítvány mentorprogramjába. Ez milyen feladatokat jelent 2021-ben?
– Részt fogok venni az alapítvány különböző projektjeiben, külföldi vendégprofesszorokkal és Eötvös Péterrel fogok dolgozni. Ha a pandémia engedi, külföldre is fogok utazni amellett, hogy kamarazenei művek, 2022-re pedig egy nagyzenekari versenymű megírása a feladat. A legkorábbi határidő jövő június.
– Egy határidő mennyire inspiráló egy zeneszerzőnek?
– Attól függ, mennyire közeli. Kellenek a határidők, mert különben az ember hajlamos elfolyni, de az sem jó, ha nagyon szorítanak. Szeretem beosztani az időmet ahhoz, hogy megfelelően elkészüljek, viszont azt az utolsó nagy rákészülést, ami egy darab lezárásával jár, egy határidő elősegíti.
– Egy színházi előadásnál megvan a bemutató, az író, a rendező befejezi a munkáját, onnantól kezdve a színészeké minden siker és felelősség. Mi történik azt követően, amikor zeneszerzők megír egy darabot, és lezajlik az ősbemutató? Te például hogyan engedsz el egy művet, és mikortól járja az a maga útját?
– Arra törekszem, hogy az elengedés könnyen megtörténhessen azáltal, hogy a zenészek számára a kottából kiderüljön, mit akartam, miről szól a darab, hogyan kell játszani, hogy nélkülem is tudják értelmezni. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt, még a zeneakadémiai tanulmányaim alatt fordult velem elő, hogy egy darabom próbája során egész mást hallottam (rossz értelemben), mint amit elképzeltem. Ennek egyébként én voltam az oka, mert még nem volt gyakorlatom a számítógépes programok használatában, a kézzel írt kottám pedig nem volt egyértelműen olvasható. Ez nagy lecke volt. De az olvashatóság mellett az is nagyon fontos, hogy az előadó számára zeneileg egyértelmű legyen, mit kell játszani. Olyan lejegyzést találni, ami pontosan kifejezi a zeneszerző gondolatait, hosszú folyamat – én magam is úton vagyok! Ha a kotta megfelelően van elkészítve, félreértelmezés szerintem csak akkor történhet, ha egy előadó nem foglalkozik a darabbal. Az szerencsére sokkal gyakoribb, hogy egy előadóművész észrevesz olyan összefüggéseket, amikre én nem gondoltam, például Csabay Domonkos zongoraművész barátom, akinek már több darabot írtam. Egy vokális mű esetében a szöveg adhat okot különböző értelmezésekre, és azt is izgalmas megfigyelni, ha többen is játsszák a darabomat, hogy ki hogyan nyúl hozzá.
– Ugyanez a „módszer” tanításban is megjelenik?
– Örülök annak, ha sokféle vélemény elhangzik, ha a beszélgetések és az elemzések nem egyirányúak. Bár az én óráimon elsősorban technikai dolgokról esik szó, de még ezekben is lehetséges, hogy több válasz legyen egy kérdésre, ráadásul kimondottan élvezem, amikor a növendékek olyan megoldást hoznak, amire nem is gondoltam.
– A tanítás mennyire tudatosan került az életedbe?
– Inkább spontán módon, de úgy érzem, van egy természetes vonzalmam a tanításhoz. Erre akkor jöttem rá, amikor a zeneszerzés mesterképzést követően elvégeztem a tanárképzést. Pedagógiai tárgyakat tanultunk, hospitáltunk, én például a Bartók Konziban voltam Dobszay-Meskó Ilonánál, és azt éreztem, hogy szívesen csinálom. Egy évre rá meghívtak, hogy amíg Ilona a kisbabájával otthon van, helyettesítsem őt. Eközben viszont a Zeneakadémián elkezdtem a doktori iskolát, aminek keretében órákat is kellett tartani, a jelen tanévtől pedig már teljes állású tanársegéd vagyok.
– Bár te magad is nagyon fiatal vagy, alig van néhány év közöttettek, de melyik korosztály áll hozzád közelebb?
– Azt hiszem, a zeneakadémistákkal könnyebben tudok dolgozni, de a konzisokat is nagyon szerettem. A 14-15 évesek – még a nagyon tehetségesek is – kevésbé tudnak rendszerben gondolkodni. A 18 év felettiek általában tudatosabbak, jobban érdeklődnek az absztrakt gondolatok iránt, amelyek fejtegetéséhez különös hajlamot érzek.
– Mit viszel tovább abból, amit a tanáraidtól kaptál, és mi az, amit másképp csinálsz?
– Szerencsére hosszú a meghatározó tanáraim listája. A Bartók konziban zeneszerzés és zongora szakos is voltam, itt olyan tanáraim voltak, mint Fekete Győr István és a névrokonom, Kecskés Balázs. A kettejük hatását nagyon érzem azon, ahogy tanítok, sokszor mondok olyat, amit ők is mondtak nekem. A Zeneakadémián Vajda Jánoshoz jártam, az ő hatását is gyakran észreveszem, és Barta Gergely is hatott rám. Egy félévet töltöttem Firenzében Paolo Furlaninál, és az ő tanításából is ragadt át. Még nagyon az elején tartok, ezért saját módszerem még nincs, és az is biztos, hogy még rengeteget fogok változni.
– Tulajdonképp ez is – persze egy egészen sajátos szempontból – a klasszikus tradíció dinamikus természetére példa, arra, amit kiemelnek veled és a műveiddel kapcsolatban. Számodra ebben a kérdésfelvetésben mi az izgalmas?
– A klasszikus zenetörténetben van egyfajta dinamizmus, ami a nyugati kultúrára általában is jellemző. Zenei szempontból ennek az egyik legerősebb eszköze – szinte szimbóluma – a moduláció, azaz a hangnemváltás jelensége. Itt az történik, hogy adott egy harmóniai rendszer, amely átértelmeződik, úgy, hogy megváltozik a viszonyítási pont. Ez a fajta „többdimenziós” jelleg egyedülálló jellegzetessége a nyugati zenekultúrának. A kérdés nagyon foglalkoztat, a disszertációmat is részben ennek szentelem.
– Hogyan hallgatsz egyébként zenét?
– Általában az irányítja a zenehallgatásomat, hogy épp mit kell csinálnom. Kicsit talán szakbarbár módon szinte csak klasszikus zenét hallgatok – emiatt rossz is a lelkiismeretem, rendszeresen megfogadom, hogy változtatok a zenehallgatási szokásaimon. Gyakran koncentrálok arra a témára, amit tanítok, vagy amihez egy új darab esetében épp anyagot gyűjtök. De a kortárs zenére nagyon figyelek, tájékozódási céllal, referenciaként, hogy képben legyek. Háttérként viszont nem tudok zenét hallgatni, mert az elvonja a figyelmet attól, amivel épp foglalkoznom kellene.
– Díjgazdag volt számodra ez az év: a Junior Primát megelőzte az Artisjus elismerése. Egy zeneszerző pályáján mit jelentenek a díjak? Jobban forog a neved, többet csöng a telefon, megnő a felkérések száma?
– Van ilyenfajta összefüggés, mert például a Junior Prima után is többen kerestek meg, hogy írnék-e nekik darabot, de egy díj szerintem önmagában nem számít ugródeszkának, inkább összegzése az addigi munkának, a korábbi teljesítménynek. Folyamatként kell gondolni a pályára, mindenkinek a saját útját kell járni, és ennek megfelelően, az irányt erősítve érdemes kiválasztani a különböző pályázatokat, versenyeket. A kapcsolatépítést ennél sokkal fontosabbnak érzem, de nem azt, ami erőltetett vagy kényszeres, hanem a közös érdeklődésből fakadó, spontán alakuló kapcsolatokat és együttműködéseket.
– Jó néhány jelentős versenyen értél el kiváló eredményt. Hogyan vethető össze két pályamű? Mi az, ami mérhető egy darab esetében?
– Még nem ültem a túloldalon, azaz zsűriben, viszont már felvételiztettem, és ez a két helyzet kicsit hasonló lehet. Az például mérhető, hogy egy pályázó a maga választotta technikai eszközökkel és a maga választotta világon belül mennyire konzekvens. A tetszik-nem tetszik szubjektív skála, és bár minden versenynek vannak objektív szempontjai, ami mentén felállhat egy sorrend, de a végső eredmény már a zsűri személyes preferenciáiról is szól, mintsem az adott darabról. Aki csak a versenyekre koncentrál, szétforgácsolódik. Sokkal fontosabb, hogy az ember olyan dolgokkal foglalkozzon, ami őt érdekli. Komm című darabom is így született, amit beadtam egy versenyre, azt történetesen megnyerte, de egyáltalán nem versenyzési céllal írtam, hanem azért, mert épp az foglalkoztatott.
A zenetörténet nagy alkotásai nem versenyekre készültek, ráadásul minden zeneszerzőnél könnyen lehetne találni olyan darabot, amit nem díjaznának önmagában, az életműbe viszont tökéletesen illik. Egy anonim pályázónál nem tudni semmit, nem tudjuk, az ő többi művéhez az adott darab hogyan viszonyul.
– Ha téged keres meg egy előadó, egy zenekar, anonimitásról szó sincs, a választás nem véletlen. Mi alapján fogadsz el egy felkérést?
– Fontos az elején tisztázni az igényeket, az elvárásokat. Manapság különösen nehéz megengedni azt a luxust, hogy az elején nemet mondjunk, ha kiderül, hogy egész mást gondolunk, de muszáj megtenni. Ehhez valószínűleg nagy önfegyelem kell, és az, hogy felállítsuk magunkban a prioritásokat. Épp most olvastam újra Ligeti György egyik írását, amelyben arra figyelmezteti a fiatal zeneszerzőket, hogy ne fogadjanak el minden felkérést, mert nem azok érnek célba, akik mindenre igent mondanak, hanem azok, akik következetesen haladnak az útjukon. Ez az írás csak megerősített abban, hogy nem érdemes olyannal tölteni az időt, ami nem visz előre.
* Az MVM Zrt. által támogatott tartalom.
