A Pannon Filharmonikusok február 27-én mutatják be a 10 éves Kodály Központot ünneplő Kodály’10 – Az inspiráció otthona című jubileumi koncertfilmet. Interjúnkban a pécsi születésű 24 éves énekművészt, Sturcz Noémit kérdeztük, aki még gyermekként lépett fel a nyitóhangversenyen, azóta pedig a Zeneakadémia hallgatója és a népzenében találta meg mindazt, amivel igazán azonosulhat.
– Azt mondtad egyszer, népdalt egyszerűen kell énekelni. Számodra ez mit jelent?
– Nem arra utaltam, hogy a népzene egyszerű, inkább a megközelítés módjáról szóltam ezzel. Szerintem az a legjobb, ha a népdaléneklés természetes, nem tapad rá a „művészieskedés”. Maga a népdaléneklés sokszor több okból kifolyólag nem egyszerű. Például azért, mert a letisztultsága miatt szembetűnőbb, ha valakinek technikai hiányosságai vannak, vagy mert egyszerűen egy nehezen kivitelezhető darabbal találjuk szembe magunkat, vagy mert a felvételen hallható énekes annyira különös hangvétellel énekel, hogy nehéz visszaadni ugyanazt a hatást. De továbbra is vallom, hogy népdalt mindenki tud énekelni, különösebb képzettség nem kell hozzá. Később, ha már ismerjük az alapokat, elindulhatunk újabb irányokba, megismerkedhetünk összetettebb zenei megoldásokkal, ez az egész lehet folyamat is.
– A sallangmentesség a cél?
– Igen, arról az őszinte örömről és nyitottságról kell, hogy szóljon, ami éneklés közben az ember lelkében keletkezik. Vannak ugyan szabályok, de szerintem el kell térni az eredeti felvételektől, nem kell görcsösen törekedni egy-egy ének teljes lemásolására. Úgy gondolom, hogy az a lényeg, hogy az adott vidék zenei és stílusbeli készletével úgy tudjunk dolgozni, hogy közben önazonosak maradunk.
– Jártál népdalgyűjtő körúton?
– Ez része a népzenével való foglalkozásnak, mindig élmény találkozni az adatközlőkkel. El kell jutnunk, minél több olyan emberhez, akik a régi népzenei hagyományaink fenntartói és ápolói, mert a személyes érintettség nagyon fontos egy ennyire individuális műfajnál. A leghosszabb időszak egy hét napos körút volt, amikor több mezőségi, kalotaszegi falut jártunk be. Nemcsak rögzítettük az énekeket, hanem igyekeztünk minél több információt megtudni az énekesekről, a dalokról, arról, hogy mikor, hol énekelték, kitől tanulták. Ezekből mi is sokat tanulunk.
– Veszélyben van a népzenei kultúra vagy nincs ok aggodalomra, mert „újratermelődik” azok száma, akik ezzel foglalkoznak?
– Az utóbbi, mert nagyon sokan érdeklődnek a műfaj iránt, nemcsak vidéken, hanem a nagyobb városokban is. Egyre több a lehetőség is arra, hogy intézményes keretek között tanuljunk népzenét. Jelen van a középiskolákban, egyetemeken és doktorálni is lehet belőle. Én úgy látom, hogy növekszik a népzenével foglalkozók száma.
– Édesanyád szolfézstanár, édesapád a Pannon Filharmonikusok oboaművésze. Te hogyan kötöttél ki éppen a népzenénél?
– Nem volt benne semmi tudatosság. A szolfézstanárom gyakran hozott az órákra népdalokat hangszerkísérettel, és valami rögtön megfogott bennük. Élmény volt együtt énekelni, sodort a zene, nagy hatása volt rám, valószínűleg azért, mert előtte nem hallottam hasonlót. Még nem is volt fogalmam arról, hogy mit jelent színpadon állni, de többször elképzeltem magam, ahogyan népdalokat énekelek közönség előtt. Később jöttek a versenyek, majd teljesen egyértelművé vált, hogy ez egy olyan út, amin számomra érdemes elindulni.
– Pécsi születésűként énekeltél a Kodály Központ nyitóhangversenyén, majd tavaly decemberben a tíz éves jubileumi koncerten is. Népdalénekesként hogyan tekintesz az épületre, a hangversenyteremre?
– Hatalmas élmény volt ebben a kiváló akusztikájú teremben énekelni, mindig szívesen jövök, ha hívnak. A decemberi fellépés már közönség nélkül zajlott, nagyon furcsa volt így a színpadon. Pécsre pedig folyamatosan visszajárok, felléptem már a Pécsi Nemzeti Színházban, illetve a Zsolnay Mauzóleum megnyitó hangversenyén is.