Halász Péter augusztustól az egyik legjelentősebb német dalszínház, a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein állandó karmestereként folytatja pályafutását. A dirigensnek korántsem ismeretlen a német nyelvterület zenés színháza, hiszen több ízben dolgozott már ott. Ezen apróból beszélgettünk az új kihívásokról, a zenés műfaj előtt álló lehetőségekről és kiderül az is, hogy mi történik, ha megnyomjuk a „pause gombot”, miközben az operát nézzük.
– A legtöbbet német nyelvterületen dolgozott operaházakban karmesterként. Tudatos választás volt ez? Hiszen ott komoly hagyománya van annak, hogy az operát igazi színházként is kezelik….
– Annak, hogy sokat dolgozom német nyelvterületen, talán két fő oka van. Az egyik, hogy már az egyetemi éveket is Bécsben töltöttem, ahol elsősorban a német színházi világra készítettek fel. Másrészről a világ operaházainak nagyjából a fele német nyelvterületen található. Azt gondolom, hogy az opera egyértelműen csapatmunka, amelynek a karmester is a részese. A karmesternek ideális esetben szorosan együtt kell működnie a rendezővel, de alkalmazkodnia kell más körülményekhez is, például ahhoz, hogy milyen formában van aznap este egy énekes. Németországban valóban nagy hagyománya van az efféle összmunkának.
– Ön könnyen tud rendezőkkel dolgozni? Egyáltalán létezik még ez a harc, hogy a zene vagy a színpadi látvány az elsődleges az operában?
– Van olyan rendező, akivel igen, és van olyan is, akivel kevésbé. Én azt hiszem, elég nyitott vagyok mindenféle együttműködésre. Az, hogy melyik szempont érvényesül jobban, a két művész egyéniségén is múlik, és persze azon, hogy hogyan értelmezik a darabot. Szerintem egy vérbeli operakarmesternek muszáj nyitottságot és kíváncsiságot mutatni a színházi megvalósítás iránt, különben nem tud működni a produkció.
– Egyértelmű volt, hogy az opera irányába mozdul el?
– Igen, ez már elég korán nyilvánvaló volt. Mindig is nagyon érdekeltek a zenedrámákban rejlő lehetőségek és inspirált az énekesekkel történő közös munka. Ez annyira igaz, hogy hasonlóan közelítek a nem dramatikus zenékhez is. Ha mondjuk egy szimfóniát vezényelek, akkor is valamiféle dramaturgiát próbálok köré kitalálni, elsősorban saját magam számára. Mindig történetekben és érzelmekben gondolkodom.
– Augusztustól a düsseldorfi Deutsche Oper am Rhein állandó karmestere lesz. Milyen feladatok várják?
– 35 előadást vezényelek majd az évadban. Izgalmasnak ígérkezik A varázsfuvola Barry Koskie-féle produkciójának újrafelvétele, ezután következik Humperdinck Jancsi és Juliskája, amit én nagyon kedvelek. Donizetti Szerelmi bájitalát, a Parasztbecsület/Bajazzók-produkciót és az újévi koncertet is én dirigálom, valamint lesz egy balettpremierem, Hindemith zenéjével. Emellett meghívtak Hamburgba is, ahol Fischer Ádámmal felváltva vezényelem a Szöktetés a szerájbólt és a Don Giovannit. A Lett Nemzeti Operában pedig egy Rossini Hamupipőke bemutatót dirigálok az ősz folyamán. A Szöktetés a szerájból Vecsei H. Miklós féle produkcióját pedig több halasztás után, 2022 tavaszán a Magyar Állami Operaházban is vezénylem majd.
– Miben különbözik a düsseldorfi operaház más nagy hagyományú német dalszínháztól?
– A Deutsche Oper am Rhein nem kizárólag Düsseldorf, hanem Duisburg közönségének is játszik, két szimfonikus zenekart is foglalkoztat, emellett, ha jól tudom, Németország legnagyobb állandó társulata is itt található. Egyike a legnagyobb és legjelentősebb német operaházaknak. Sok országból, nyelvterületről érkeznek ide művészek és ez a sokszínűség fantasztikus. Nagyon szeretem azt, hogy az operában a teljesítmény a legfontosabb. Nem az számít, hogy ki vagy, honnan jöttél, mi a végzettséged, hanem az, hogy itt és most mit nyújtasz. Számomra karmesterként pont az az egyik legfontosabb feladat, hogy megteremtsem a lehető legjobb körülményeket ahhoz, hogy mindenki a legjavát tudja nyújtani, és ez olyan egységgé álljon össze, hogy a zene természetesen folyjék, megteremtve a pillanat varázsát.
– Milyen módszerekkel érheti ezt el a karmester? Az ún. keménykezű karmester toposza már a múlté?
– Igen, ez változóban van, és én ezt nagyon üdvözlöm. Mára a zenekarok és a karmesterek viszonya kiegyenlítettebbé vált, a szimfonikus zenekarok sokkal önálóbbak lettek és képesek saját maguk is felmérni, hogy hogyan, milyen vezetők segítségével tudják a legjobb teljesítményt nyújtani. Meg kell találnunk a közös hangot és ideális esetben a közös zenélés örömét, hiszen végső soron mindannyian a zene szeretetéért lettünk muzsikusok.
– Megfogalmazható-e, hogy manapság miért fontos az opera?
– Általánosabban fogalmaznék, hiszen nemcsak az operáról, hanem a hangversenyekről is kell beszélnünk. Az elmúlt időszak, a pandémia után egyértelműen kimondhatjuk, hogy nagy szükségük van egymásra: a közönségnek a művészekre és fordítva. Ki vagyunk éhezve az élő zenére. Nincs az a jó minőségű hifi technika vagy digitális eszköz, amely képes közvetíteni az élő zene varázsát, amikor a zenét a maga fizikai valójában szinte a gyomrunkban érezzük. Az ember nincs magára hagyva, ha többed magával együtt néz és hallgat egy koncertet, operát vagy éppen prózai színházat. Az élő előadás közösségi élménye nem pótolható mással. Én magam nem is aggódom a műfaj jövőjéért, szerintem jelen esetben például mozik sokkal nehezebb helyzetben vannak.
– A kultúrafogyasztási szokásainkat is átalakíthatja a pandémia?
– Ez mindig változik. Ha belegondolunk, húsz évvel ezelőtt is mást várt el egy koncertlátogató, mint ma. Csak egy példa: húsz éve még azt tanították nekünk, hogy Beethovennek rossz metronóm jelzései voltak, ezek a tempók túl gyorsak és egyszerűen játszhatatlanok. Mára azonban tudjuk, hála a régizenei mozgalmaknak is, hogy ezek a metronóm jelzések igenis érvényesek és játszhatók. A folyamatos változás tartja életben a művészetet. Egy ilyen rendkívüli helyzet, mint a pandémia azonban biztosan egy markáns cezúrát jelent a folyamatos változáson belül is.
– Ez a folyamatos változás igaz az operára is?
– Igen, ez igaz a klasszikus darabok újabb és újabb elődásaira is. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy rendszeresen bemutassunk kortárs műveket. Ugyanakkor ügyelnünk kell arra, hogy mindig minőséget nyújtsunk. Sokan kérdezik, hogyan lehet bevonzani új közönséget és a fiatalokat az operába. Az én válaszom erre egyszerű: elsősorban a minőséggel. Ha valami magas minőséget képvisel, ösztönösen megérezzük azt, nyitottá válunk rá, újra és újra át akarjuk élni azt az élményt. Az, hogy én igazán komolyan elkezdtem érdeklődni az opera iránt, annak köszönhető, hogy bécsi akadémista és zürichi korrepetitor koromban kiváló előadásokat láttam nagyszerű énekesekkel és zenészekkel.
– Ön zenész és rögtön meghallja a különbséget. De mi a helyzet a laikusokkal?
– Én ebben nem látok nagy különbséget. Egy sportversenyt is akkor nézek szívesen, ha ott magas teljesítményt nyújtanak. Előszeretettel beszélgetek nem zenész ismerősökkel, barátokkal, akár idegenekkel arról, ők hogyan látják ezt, és furcsa módon a végeredmény mindig egybecseng. Mindenki élményre vágyik, magas minőségre és arra, hogy az előadás során valamiképpen az őt körülvevő világra vagy a saját érzelmeire ráismerhessen.
– Jelenthet intellektuálisan is kihívást egy opera?
– Mindenképpen lehet intellektuális kihívás egy opera, de a nagy zeneszerzők mindig is elsősorban a drámai szituációkat keresték. Ez ugyanúgy igaz Händelre, Mozartra, Verdire, Wagnerre, de még Eötvös Péterre és Thomas Adésre is. Emellett az opera abban is különleges, hogy itt teljesen másképp telik az idő. A barokk operákban például voltak a recitativók, amikor zajlott a cselekmény, aztán „nyomtunk egy pause gombot”, jött az ária, megállt az idő, egy másik dimenzióba kerültünk, ahol a szereplők érzéseit és egyéb, a mélyben játszódó folyamatokat hallottunk a zenében. Ugyanez az idősíkokkal való játék jellemző a későbbi korok nagy szerzőire is. Vannak bizonyos a műfajra jellemző jelenségek, amiket egy opera kapcsán figyelembe kell venni, de ha ezekre nyitottak vagyunk, mind emocionálisan mind intellektuálisan is kivételes élményben lehet részünk.