Papageno Radio
Zene „Nem volt unalmas életem” – interjú a 90 éves Czigány Györggyel

„Nem volt unalmas életem” – interjú a 90 éves Czigány Györggyel

Augusztus 12-én ünnepli 90. születésnapját Czigány György író, költő, a hazai rádiózás legendás alakja, megannyi televíziós műsor szerkesztője. Neve örökre egybe forrt a Ki nyer ma? című vetélkedővel, amelynek újra gondolt, élő zenével megbolondított változatának immár tizenöt éve az Óbudai Társaskör ad otthont. A születésnapi köszöntésre is itt kerül sor augusztus 12-én 18 órától barátai, tisztelői körében. A Mit láttál az úton? – emlékek, versek, zenék címet viselő esten fellép többek között Ábrahám Márta hegedűművész, Weszely Ernő harmonikaművész, Mohai Gábor előadóművész, beszédet mond Turczi István költő. Az est végén Költők, papok, lányok című legújabb kötetét dedikálja Czigány György.

Emlékszik rá, mikor járt először az Óbudai Társaskörben?

– Korábban is jártam ebben az épületben, amikor még művelődési ház volt, aztán ott voltam a Zichy-kastélyban, amikor az átépítés miatt ideiglenesen odaköltözött az intézmény és természetesen jelen voltam és vagyok, amióta – most már több mint harminc éve – megnyílt az Óbudai Társaskör. Óbudán laktam húsz évig, de nem csak emiatt voltam gyakori vendég, hanem azért is, mert rádiós és televíziós műsorokhoz is gyakran választottuk helyszínül a megújult dísztermet. Volt, hogy élőadásban kapcsoltuk a helyszínt, ahonnan én közvetítettem, vele párhuzamosan pedig az Óbudai Plébániatemplomot, ahonnan Sebestyén János kollégám jelentkezett be.

Nagyon sok emlék fűz ide. Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó évtizedeinek szinte állandó helyszíne ez a terem, hiszen a műsorom, a Játékos muzsika hetven percben, ami a korábbi – nagyképűség nélkül mondhatom – rendkívül népszerű Ki nyer ma? Játék és muzsika 10 percben című rádióműsoromnak a hangverseny szerű örököse. Itt nem felvételről szól a zene, hanem élőben. A legkülönfélébb remekművek részleteit művészek szólaltatják meg, miközben a közönséggel szabadon játszunk, asszociálunk zenéről, irodalomról, képzőművészetről, történelemről. Nagyjából tizenöt éve találkozunk minden hónapban egyszer (kivéve a nyári szüneteket). Örömmel látom, hogy a közönség a mai napig élvezi.

Vendégként is jár ide? Koncertekre, előadásokra…

– Természetesen. Hiszen nagyon sok barátomnak voltak itt hangversenyei vagy épp opera estjei, de persze az itteni együttesek, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar vagy az Óbudai Kamarazenekar koncertjeire is mindig örömmel jövök. Itt ünnepelhettem a nyolcvanötödik születésnapomat baráti körben és remek muzsikusok társaságában, akik zenéltek is, és ha megérjük, augusztus 12-én megint lesz egy találkozás… Ez inkább irodalmi est lesz, versek hangzanak majd el Mohai Gábor tolmácsolásában, de Ábrahám Márta kiváló hegedűművész megígérte, hogy játszik majd Bachot és Vivaldit.

– Mi a titka annak, hogy ennyi évtized után még mindig ilyen sikeres a műsora? Nyilván elsősorban maga az a titok…

– Egyrészt maga a művészet a titka, amit igyekszem nagyon szeretetre méltó módon képviselni. Én nagyon szeretem az irodalmat, a képzőművészetet, a zenét és ezt a közönség érzi, ezért szívesen jönnek, én pedig szívesen csinálom, amíg a lehetőségeim engedik. Úgy érzem, a művészet valami olyan dolog, ami rehabilitálja az összes tragédiát, ami az életben ér minket és nem csak egyszerűen vigasztalás vagy valami virág az asztalunkon. Ez mindannyiunk szükséglete. A zene, a vers, a festmény a legfontosabb dolgokat mondja el – a létünk lényegéről szól. És közben az sem elhanyagolható, hogy mindez élőben szól. Sokkal nagyobb élményt szerez a zene, amikor meghallgatjuk, vagy a vers, amikor elhangzik.

– A zene és az irodalom szeretete és ismerete honnan jön?

– Ez volt a foglalkozásom, az irodalom és a zene. Az irodalmat egyébként előbb kezdtem, egész kisfiú koromban. Tizenöt évesen megnyertem egy novella pályázatot, amit a Zászló című ifjúsági lap hirdetett meg 1946-ban. Az ostromot átéltem már nem egész kisgyerekként, ebből született a novella. A díjat a Szent Gellért ünnepség keretében (a Gellért-hegyen volt egy szabadtéri szentimise) Mindszenty József hercegprímás adta át nekem. Úgyhogy én még kezet foghattam vele… Így kezdődött az irodalmi pályám.

1949, a sokat emlegetett fordulat éve nem nagyon használt a művészeteknek, de még a zene viselte el legjobban a maga elvontságában. Nem lehetett tudni, hogy egy Mozart-szonáta vagy egy Bartók-mű miről szól. Tehát ott nagyobb lehetőségek voltak. Akkor kerültem a Zeneakadémiára. Elég virtuóz zongoristának bizonyultam. Később aztán visszatértem az irodalomhoz. 1956 tavaszán kerültem a Magyar Rádióba és attól kezdve negyven éven keresztül dolgoztam, közben húsz éven át vezettem a Magyar Televízió művészeti osztályát. Interjúkat készítettem, voltak állandó műsoraink a kollégáimmal, vittük az ötleteket az akkori vezetőségnek és nagyjából szabad kezünk volt.

Felejthetetlen élményeket és fantasztikus találkozásokat köszönhetek ennek az időszaknak. A kor legnagyobbjaival találkozhattam Weöres Sándortól Pilinszky Jánoson és Ferencsik Jánoson át Illyés Gyuláig vagy Nádasdy Kálmánig, de külföldről is Alfred Cortot vagy Dürrenmatt, akinek járhattam az otthonában, Neuchâtel-ben. Amikor Solti György először hazajött, együtt kerestük meg, hol lakott gyerekkorában. Még Medgyaszay Vilmát is kísérhettem zongorán a lakásában, amikor egy régi, első világháborús sanzont énekelt nekünk. Egész fiatalon találkozhattam Rexa Dezső irodalom- és művelődéstörténésszel, aki a „munkahelyemhez”, az Astoria szállóhoz közeli Magyar utcában lakott. Olyan idős volt, mint most én, vagy még több, és amikor az emlékeiről kérdeztem, azt mesélte, hogy az ágyban, amire szert tett, halt meg Vörösmarty hitvese, Csajághy Laura. És hogy ő még látta Arany Jánost a Duna-parton sétálni, Liszt Ferencet a Vigadó kapujában reverendában álldogálni két hölggyel a karján. Az évek során megjelent harminchat könyvem, és részt vettem az Írószövetség munkájában is. Úgyhogy azt mondhatom, nem volt unalmas életem, sok szépség volt benne a szomorúságok és tragédiák mellett.

– Milyen emlékeket őriz a Társaskörben készült műsorokról?

– A derűje volt nagyon jó ezeknek az esteknek. Nem volt okoskodó, tudományos hangja, nem csak komoly művekről beszélgettünk. Valahogy ösztönösen is derűsre hangoltam a beszélgetéseket, úgyhogy azt mondhatom, a legnagyobb előnye és specifikuma az, hogy sokat nevetnek a résztvevők. Az emberek szeretnek meghatódni egy-egy gyönyörű művön, de utána szeretnek nevetni. Sok kedves történetet elmondtam az évek során, most csak egyet idéznék. Az Óbudai Kamarazenekar játszott, én meg a játék kedvéért kicsit vezényeltem őket – amire persze nem volt szükség, hiszen ők nem karmesterrel zenélnek, én pedig nem vagyok karmester. Ennek apropóján elmeséltem, hogy amikor egy bécsi hangversenyen Ravel saját műveit vezényelte, a szünetben az első hegedűs azt mondta: kedves kollégáim, mindig az én vonóm hegyére figyeljenek addig is, amíg a mester elvégzi a szükséges mozdulatokat – mert ugye Ravelnek nem volt igazán készsége a vezényléshez, csak nagyszerű ember és muzsikus volt.

A komolyzenei világ küzd azzal, hogyan lehet megszólítani a fiatalabb generációt. Ön mit gondol, mivel lehetne őket becsábítani egy komolyzenei eseményre?

– Nem tartom igazán jónak, amikor kötelező jelleggel egy évben egyszer elviszik az iskolásokat a Nemzeti Színházba vagy az Operába. Ha együtt van egy osztály, még a legérdeklődöbb fiatal is óhatatlanul hülyéskedni kezd. Egyszerűen hat a csoport dinamika. Ilyenkor nem ad igazi élményt a muzsika vagy a színház. Azt gondolom, hogy elsősorban a szülőknek, nagyszülőknek lenne ez a feladata. Tehát nem annyira a hivatalos kultúra terjesztésben, hanem ebben a kicsit kamarazenekar jellegű, családon belül vagy a tanár és növendékek kisebb csoportjában történő zenehallgatásban és irodalom megszerettetésben hiszek. Amikor a középső fiam, Zoltán – aki később dokumentumfilmrendező és író lett – tizennégy éves volt, azt gondoltam, itt az idő, hogy olvasson. De nem egy ifjúsági regényt adtam a kezébe, hanem azt mondtam neki: szereted a furcsa krimiket, akkor olvasd el Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést. Elolvasta és annyira tetszett neki, hogy elkezdete falni a legkomolyabb irodalmat. Tehát tizennégy éves korban már érett ahhoz egy fiatalember, hogy remekműveket olvasson, nem kell neki pedagógiai kisirodalmat adni, ami majd bevezeti az igaziba. Rögtön az igazival kell kezdeni.

Promóció

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!