A Kultúrpanda e heti részében, a „Családi örökség” című sorozat következő epizódjában Tóth-Vajna Zsombor orgona-, és csembalóművésszel beszélgettem vívásról, orvoslásról, zenéről és persze a család történetéről.
– Aki követ téged a közösségi médiában, az a privát oldaladon a koncertjeidhez kapcsolódó információk mellett gyakran találkozhat vívással kapcsolatos képekkel. Milyen szerepet játszik ez a sport az életedben? Egyáltalán hogyan kerültél a vívás közelébe?
– Bár alapvetően orvoscsalád tagjaiként jöttünk a világra ikertestvéremmel, Gergellyel, a sportnak nálunk komoly hagyománya van. Édesanyám versenysíző és országos tájfutó bajnok, édesapám pedig tőröző volt. Az edzőterembe apukám vitt le bennünket, egy idő után pedig ő maga kezdett el velünk foglalkozni. Annak, hogy a sport napi szinten az életünk része lett, meglehetősen egyszerű oka volt.
Az ikreknél gyakori, hogy betegesebbek a többieknél, rajtunk pedig ez segített. Az asztmánk miatt először úsztunk, majd 9 évesen kezdtünk el a Diósgyőri Vívóegyesületben edzeni. Később átigazolt minket az MTK Budapest, ami folyamatos ingázást jelentett, hiszen Miskolcon éltünk. Ekkor már kétszeres magyar bajnok és kétszeres diákolimpiai bajnok voltam. A versenyszerű sportot azután hagytuk abba, hogy mind a ketten felvételt nyertünk a Miskolci Bartók Béla Konzervatóriumba.
– Mindig többesszámban beszélsz. Mindent együtt csináltatok a testvéreddel?
– Igen. Szokták mondani, hogy nem jó az ikreknek állandóan együtt lenni, mi ebből semmit sem tapasztaltunk. A vívásban a mai napig Geri a legjobb ellenfelem. A zene iránti rajongásunk is közös, és az orvosi egyetemet is mindketten elvégeztünk.
– Diplomát is szereztél?
– Igen. A szakvizsgát csak a testvérem tette le, ő gyermekorvos lett, mint édesanyám, de az egyetemet én is elvégeztem. Gergely a Semmelweis I. számú gyermekklinikáján rezidenskedett, és oktatott is később angol nyelven. Egyébként éppen most szerzett fortepiano művész-, és karmester diplomát a londoni Royal College of Musicban, amire rettenetesen büszke vagyok. Én ugyanitt leszek másodéves doktorandusz hallgató szeptembertől. Az útjaink bár nem teljesen azonosak, valamilyen módon mindig keresztezik egymást.
– Térjünk vissza picit a víváshoz. Pontosan melyik szakágon indultatok?
– Édesapám tőröző volt, de mi párbajtőrt kezdtünk tanulni, mert az egyesületben erre volt lehetőség. Nagyjából négy éve kezdtünk újra ezt a sportot, egy véletlen beszélgetésnek köszönhetően. Egy társaságban együtt voltunk Selmeczi Tibor újságíró-humoristával, aki amatőr vívó és a Belvárosi Vívó Sportegyesület vezetője. Hívott minket, ott ragadtunk. Amikor kitört a covid19, jóval több időt tudtunk az edzőteremben tölteni, így elvégeztük a szakedzői képzést Gerivel és apukámmal együtt. 2021 májusában én a versenybírói képzést is elvégeztem, melynek eredményeképpen „A osztályú” licenc vizsgát tehettem, úgyhogy innentől mehetek bizonyos versenyekre zsűrizni is. Már nagyon várom. A versenyzést sem hagytam abba, 2020 februárjában első helyezést értem el egy nemzetközi párbajtőr versenyen Prágában.
– Mit jelent számodra a vívás?
– Bizonyos szempontból teljesen az életem részévé vált. A képzéseket is a kihívás kedvéért végeztem el. Világos, hogy a koncertek nélkül az ember igyekszik újabb feladatokat keresni magának. Nekem a doktoranduszképzés és a vívás jelentette a szellemi és fizikális feladatokat.
– Nem kevés művész inkább magába zuhant a pandémia alatt.
– Azt hiszem, hogy mi hozzá vagyunk szokva a folyamatos „terheléshez”. Gyerekkorunk óta egy logisztikai csoda az életünk. Előfordult, hogy harmadéves nappalis hallgató voltam az orvosin Pesten, mellette másodéves nappalis hallgató voltam orgona szakon Miskolcon, és elsőéves zeneakadémista csembaló szakon.
– Hogyan került képbe a csembaló és az orgona? Gondolom, zongorán indultatok.
– Először egy évig furulya szakra jártunk, aztán elkezdtük a zongorát, mert a szomszédban az unokatestvéreink zongoráztak.
– A második zenész vagy az interjúalanyaim közül, aki azért kezdett zongorázni, mert a szomszédban valaki zongorázni tanult. Bábel Klára hárfaművész zongorakarrierje is így kezdődött.
– Tényleg? Mire nem jó az áthallás… A csembaló tulajdonképpen egy zongora növendék-koncert kapcsán jött elő, egy Francois Couperin-darabot terveztem játszani, és a tanárom megkérdezte, van-e kedvem kipróbálni a másik épületben lévő kis csembalón. Innentől egyre többet „sertepertéltem” a hangszer körül. Hivatalosan a Zeneakadémia keretei közt kezdtem tanulni, bár előtte már magánúton Dobozy Borbálánál tanultam hét évig.
Találkozásom az orgonával még varázslatosabb volt. Negyedikes zongorista voltam a zeneiskolában, amikor amerikai rokonok jöttek hozzánk látogatóba. Meg akartuk mutatni nekik a frissen újjáépített miskolci Deszkatemplomot. A gondnok mikor megtudta, hogy zongorázom, megkérdezte, hogy orgonálni vajon tudok-e. Azt feleltem, hogy nem, ő pedig azonnal felvitt, hogy megmutassa a hangszert. Szerelem volt első látásra. Hát ilyen furcsa az élet. Visszagondolva elég sok sors-szerű történés vezetett engem arra a látszólag egyenes útra, amin most járok.
– Azért én eléggé szerteágazónak látom az utadat most is. Vagy inkább nevezzük kalandosnak? Mekkora kihívást jelent számodra ez a sokféleség? Hogyan tudod magadat „egyben tartani”?
– Jó, hogy ezt megkérdezed. Én úgy érzem, hogy ez a három dolog, a zene, az orvoslás és a vívás nagyon is kiegészítik egymást. A zene éppúgy gyógyítja a lelket, mint az orvoslás a testet. Éppen ezért érdekel a kettő ötvözése, a zeneterápia is. A versenysport, a vívás pedig rengeteget segít a szakmámban művészként. Megtanít kitartónak lenni. A mozdulatsorok precíz, monoton ismételgetése, amit a zenében gyakorlásnak hívunk sosem volt számomra ismeretlen. És bár bele lehet fáradni, mindig tudom, hogy kritikus helyzetekben az izommemória meg tudja menteni az embert. Megküzdési stratégiát is tanutam, hiszen egy vesztes asszó után emelt fővel kezet kell nyújtani egymásnak, ez segít elviselni a feszült helyzeteket, és hogy minden körülmények között higgadt maradhassak.
Az egyetemen a vizsgaidőszak alatt nagyon bevált az „egy óra gyakorlás – egy óra tanulás” módszer. Szinte végtelen mennyiségig befogadóképes maradt az agyam. Mindemellett volt magánéletem, mai napig nem érzem, hogy bármiről lemaradtam volna. Megtanultam az idő hatékony felhasználását és a koncentrált munkát.
– Sosem érezted úgy, hogy kiégtél volna egy sűrű koncertidőszak alatt?
– Nem. A gyakorlás nehézségeinél tudatosítom, hogy ez éppen olyan, mint az edzés. A testet folyamatosan formában kell tartani ahhoz, hogy a koncerteket aztán ugyanazzal az örömmel tudjam végigcsinálni, mint a pályám elején. Nagyon fontos, hogy tudatosítsam magamban, milyen szerencsés vagyok, hogy zenélhetek. A pandémia ebben is sokat segített. Rettenetesen örülök a gazdag koncertidőszaknak, ami rám vár.
– Hol hallhatunk téged a közeljövőben?
– Augusztus 7-én Kecskeméten játszom a Filharmónia Magyarország által szervezett Orgonák Éjszakáján a Quartetto Speranza partnereként, 14-én a Tihanyi Apátságban az Ensemble Vivaldi tagjaként, 15-én a Kaposfeszten többek közt Várdai István és Pusker Júlia társaságában. A hónap végén pedig országszerte orgonakoncerteket adunk testvéremmel és Ács Gabriella énekművésszel.
– Mit üzensz sportolóként a zenész kollégáknak?
– Többen vagyunk zenészek, akik rendszeresen, vagy akár versenyszerűen sportolunk. Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a testünket óvnunk kell, hiszen a zenész a testét használja a megélhetéséhez. Én, ha a heti három vívóedzésem megvan, már boldog vagyok. Mellette persze ha tudok, crossfitre járok. A laza izomzat és a jó mozgáskoordináció minden hangszernél elengedhetetlen. Nem beszélve az egészségtelen testtartásról, amelyben a zenészek napi 6-8 órát is eltöltenek. Ennek a korrekciója nélkül elkerülhetetlenek komoly időskori ízületi problémák. Mindemellett a testi, a lelki és a szellemi megterhelést is enyhíteni tudja, ha valaki rendszeresen sportol. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nálam ez a családtörténetnek köszönhetően a napi rutin része lett. Teljesen meg tudom érteni azokat, akik egy-egy hosszabb nap után úgy érzik, mozdulni sem bírnak. Úgyhogy igazából nem üzenek semmit. Mindannyian tudjuk, hogy „ép testben ép lélek”. Csak remélni tudom, hogy néhányan kedvet kapnak kipróbálni bizonyos sportokat. Aztán általában a legtöbben ott ragadnak. Csak elkezdeni nehéz. Éppen olyan ez, mint a gyakorlás.