2021. augusztus 20-án, 75. életévében elhunyt Wagner Rita, a Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztályának kamarazene és zongora főtárgy oktatója. Dolinszky Miklós emlékezik a generációk életét meghatározó pedagógusra.

- hirdetés -

Van-e magyar zenepedagógiai hagyomány?

Ha végigtekintünk a Weiner – Kurtág – Simon Albert – Dobszay – Rados vonulaton, nehéz nem észrevenni ezekben a mégoly különböző életműveken végighúzódó vörös fonalat. Az első világháborút követő neoklasszicizmus szikes talajából nőhetett ki a zenei igazmondás virága; a lista előtt és fölött Bartók szikár alakja magasodik. A nagy objektívek egyik célja, hogy a romantika minden teatralitását és retorikáját a belső zenei logika föltárásának, intellektuális átvilágításának puritanizmusával helyettesítsék.

A zene innen nézve: értelmes beszéd, amely érzelmi csúcspontjának pillanataiban sem veszíti el kontrollját a zenei folyamat fölött. A másik cél, hogy minden külső, zenei gesztusnak feleljen meg egy belső gesztus. Először a belső érzékelés számára szülessen meg; a zene csak a kivetülés helye. Ha a zenei mozdulat nem a belső mozdulat tükörképe, akkor a zenélés hazugsággá lesz.

Wagner Rita kamarazene-oktatóként – már most tisztán látszik – a nagy pedagógusok fenti sorát folytatja. De ő, közülük talán egyedüliként, sosem rótt terheket zeneakadémiai növendékei vállára. Inkább fölszabadította őket erős intellektusával szított, kifogyhatatlannak tűnő energiájával, tüzelve őket a könyörtelen zenei igazmondás imperatívuszával.

A zenén keresztül valójában etikát tanított. Aki ismerte, az tapasztalta: tanítás és élet nála átfedésben van. Mindkét oldalon maradéktalan önátadás, makulátlan önzetlenség, megvesztegethetetlen kritikusi véna. De hogy személye így vagy úgy előtérbe kerüljön, arról nála szó sem lehetett. Ezért nem lett ez a nagy tanár mégsem sztártanár – külföldi kurzusaiba úgyszólván csak véletlenül, helyettesítőként csöppent bele, hogy azután odakint is – Spanyolországban vagy a legendás Prussia Cove-ban – elámuljanak üstökösszerűen izzó személyiségén.

Ám a lelkesedés önkéntelenül kibuggyanó hangjait személyéről a műre irányította át. A mű volt számára a legfőbb instancia. Aki pedig a művel foglalkozik, az szolgál, és pont. A háttérben maradás imperatívuszához halálában is hűséges maradt, hiszen betegségét még ismerőseinek többsége elől is titkolta. Ha megkérdeztük volna: miért, ezt felelte volna: mert lényegtelen.

Az érték több, mint az ember, aki közvetíti, viszont az ember annyit ér, amennyit értékrendjéből a saját életében képes megvalósítani.

Nem tudott beletörődni, hogy ez a Föld nem a létező világok legjobbika – nem nyelte le a művészeti élet gátlástalan átpolitizálását, a tehetségtelenség mennybemenetelét, meg azt az üzletivé átvedlett technokrata szemléletet, amely anno ellehetetlenítette volna munkáját.

Hát ezt is lehet? Rita pörölt, szenvedett és harcolt az igazságért, lázadt, mint a kamasz, aki néha túllő a célon, de akiről a szívünk mélyén tudjuk, hogy igaza van. Végül túlélte. Barátok és növendékek összefogtak, a technokraták meghátráltak. Technokrata sok volt, barát és növendék még több. Vajon megértették-e az üzenetét? S ha igen: merik-e majd továbbvinni ellenszélben is? Ameddig hatalom van, addig ellenszél is van. Ha már a hátunk mögül fúj: elvesztünk.

∗ A szerző az ELTE BTK Művészetközvetítő és Zenei Intézetének PhD egyetemi adjunktusa