A zenét békés atomfegyvernek tartja, amely depolitizálhatja a világot és megtaníthat erős nemzet lenni a 21. század széteső világában. Idealistaként az az álma, hogy minden településnek saját zeneiskolája legyen, éneklő gyerekekkel és elhivatott tanárokkal. Idén, a márciusi nemzeti ünnepen Kossuth-díjjal tüntették ki Keller Andrást, a Concerto Budapest karmesterét, a Keller Kvartett alapító hegedűsét, most, augusztus 20-án pedig át is vette az elismerést.
– Szívből gratulálok a Kossuth-díjhoz!
– Köszönöm szépen!
– Találkoztam olyan véleménnyel, miszerint ön már a Keller Kvartett szárnyalása idején megérdemelte volna az elismerést. Hogy tartja számon, a hegedűművészé vagy a karmesteré a díj?
– Én muzsikus vagyok.
– Akkor úgy kérdezem: a Concerto Budapesté is?
– Az én Kossuth-díjam elsősorban a családomé, akik minden nap nagy áldozatokat hoznak a munkámért, aztán a tágabb családomé: a kvartetté és a zenekaré. Azoké, akikkel együtt vagyok az életben.
– Gyakran hangsúlyozza a magyar zenei hagyomány fontosságát, amelynek része Ligeti György, Kurtág György, Bartók és Kodály.
– A mi zenei hagyományunk páratlan. Olyan kincs, amely kevés nemzetnek van. Azt szeretném, ha a mi zenénk mindannyiunké lenne, nemcsak keveseké.
Úgy érzem, Bartók szellemiségére és Kodály tanítására volna a legnagyobb szükségünk. Országot építhetünk vele.
– A zeneoktatásban hiányoznak az alapok?
– Nem a profi zenészekből van kevés, hanem az éneklő és zenélő emberekből. Divattá kellene tenni az éneklést és a hangszerjátékot az óvodától egészen a felnőttkorig, mert a zene szilárd jellemre tanít, érzelmi intelligenciát, stabilitást, egyensúlyt és közösségi élményt ad, miközben segíti a társadalmi felzárkózást.
Széles társadalmi alapokon vissza kellene hoznunk a Kodály-módszert, a 21. századra adaptálva, de a lényegét megtartva.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem rövid folyamat, énektanárok százaira lenne hozzá szükség, akik átérzik annak a felelősségét, hogy a zene segítségével tiszta gondolkodásra, hazaszeretetre, együttműködésre, egymás elfogadására és tisztességre nevelik az ifjú nemzedékeket, olyan kultúrát és érzelmi gazdagságot adnak a fiataloknak, amely segíti és megvédi őket az élet nehéz pillanataiban. Ezek a zenetanárok és pedagógusok lehetnek a kulcsai a jövő Magyarországának. Abban biztos vagyok, hogy az intenzív ének és hangszer tanulás olyan képességeket fejleszt, amely minden humán tantárgy tanulását magasabb szintre emeli.
Idealista vagyok, de nem bánom, mert mindannyiunkat az vezérel, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre, unokáinkra. Látjuk, hogy a mi internetes jelenünkben – ahol az élet természetes normái és értékei megkérdőjelezhetők, és egyre sebesebben hullanak szét a kapcsolataink és az értékrendünk – találnunk kell valamit, ami visszafordíthatja ezt a folyamatot. Az internet mint információs nyelv ma a legnagyobb hatalom. Befolyásolja az életünk egészét, de sajnos nem érzékeny az emberi lélekre, márpedig az érzelmek kiüresedése sivárrá teszi a világunkat. Így válik fontosabbá az a nyelv, ami még megmentheti ezt a civilizációt. És ez a nyelv a zene, amely univerzális és mindenki megértheti.
A zenének nincsen ideológiája, mert nem lehet liberálisan, kommunistán vagy konzervatívan hegedülni,
csak úgy, hogy elér az emberek szívéhez, vagy hogy nem ér el. Ez hiányzik a legjobban a világból: a tiszta dolgok.
– Mit jelent, hogy tiszta?
– A szavak veszélyesek, mert megmagyarázzák azt is, amit tudnak az emberek maguktól.
– Az, ami természetes?
– Amikor egy gyermek kérdez valamit, annak a kérdésnek belső, tiszta forrása van. Mi pedig zavarba jövünk a kérdéstől, mert bonyolultabban, ideologikusan látjuk a világot. Ezért csodálatos a zene, mert abban még megvan a tisztaság. De ez a tisztaság nem szorul arra, hogy leegyszerűsítsék, nem öregszik el, nem válik avíttá.
Bartókból nem kell jazzoperát csinálni, vagy musicalt, mert akkor elveszik belőle valami.
– Most Sárik Péter és a Budafoki Dohnányi Zenekar Kékszakállú-átdolgozására gondol. Megfontolandó érv ilyenkor, hogy Bartóknak nem lehet feldolgozással ártani, nem?
– Attól tartok, lehet ártani. Ha megváltoztatjuk a hangszerelést, a tempókat, a darab természetes belső arányait, meghamisítjuk a zenét, eltorzul a mű, és megváltozik a jelentése is. Nem vagyok a feldolgozások ellensége, a mi fiatalkorunkban reveláció volt, amikor az Emerson, Lake & Palmer eljátszotta a Kiállítás képeit vagy az Allegro barbarót, de ők nem az eredeti művekből vontak el, hanem mint alapanyagot használták fel őket a saját műfajukban.
– Nem lehet célja egy átdolgozásnak, hogy népszerűsítse a művet?
– Bartókot nem kell közelebb vinni az emberekhez, az embereknek kell közelebb menni Bartókhoz.
– Ez egy fontos mondat. Mit jelent ön szerint, hogy közelebb menni?
– Hatalmas dolog felnőni a nagy mesterek szelleméhez, de ami igazán csodálatos, az az, hogy ez minden ember esetében máshogy történik. Egy műalkotást mindannyian ezerféleképpen értelmezhetünk, de nem is értelmeznünk kell, mert
a zene legnagyobb erénye, hogy nem az értelmen keresztül ér célba. Nem sulykol, nem szorul magyarázatra.
Az érzékeken keresztül jut belénk, természetes, mint a szeretet. Az, aki így hallgat vagy játszik Bartókot, annak úgy kerül a véráramába a hazaszeretet, hogy már nincs szüksége könyvekre vagy jelszavakra.
– Bartóknál azt látjuk, hogy minél mélyebb hazaszeretet vezette a népzenéhez, annál nyitottabban fordult más népek zenéje felé is.
– Bartók eszménye az integráció volt, a népek közössége és békéje. Az alapot számára is a nemzet jelenti, onnan lehet kinyújtani a kart más nemzetek felé.
– Mit jelent az ön szótárában a hazaszeretet?
– Amint kimondjuk a definíciót, már el is veszíthetünk valamit a lényegből. Van néhány ilyen dolog: szeretet, hazaszeretet, hit. Ezekről nem kell sokat beszélni. Én a nemzeti zászlót nem kívül hordom, hanem belül. Nem tüntetek vele. A hazaszeretetet mindenki megtalálja magában. Most, hogy az eb-n a magyar futballcsapat kétszer – két és félszer! – is remekül játszott, melyik magyar nem sírt örömében, mikor gólt rúgtunk? Ezek azok a pillanatok, amikor megmutatkozik a „nemzeti közös”, és ezt a politikának nem szabadna szeletekre szabdalnia. Ez a mi országunk, laknak benne nagyszerű és kevésbé nagyszerű emberek, de mégiscsak együtt élünk, nem?
– Ez a „testvér lészen minden ember” eszménye, de kevesen hisznek benne.
– Nemhiába mondtam, hogy idealista vagyok. De abban csak igazam van, hogy egy erős társadalomban kevesebb az ideológia és több a belülről fakadó érzés. Ez olyan eredményeket hozna, amik nem egy választási ciklusra szólnak. A politikának most kell a győzelem, de a zene olyan békés atomfegyver, ami depolitizálhatná a világot.
– A nagy dolgokat nem lehet négy év alatt elérni. Önnek hány évtizede van abban, hogy most itt van?
– Nem mindig sáfárkodtam jól az évekkel.
– Az elpazarolt éveknek nincs haszna?
– Kamaszkoromban egy ideig az élsport érdekelt, aztán a költészet, verseket írtam, magányos voltam, aztán jött a zene, de mindben közös, hogy az alkotásról szólt. Amikor családi házat építettünk, és naphosszat a gerendákat válogattam a barkácsáruházakban, vagy a bútorokat terveztem – pedig nem értek hozzá – az is az volt. Nem zene a zene, ha csak annyiból áll, hogy mondjuk föl a hangokat, mint a leckét.
Ahogy én muzsikálok, az mindig sok kockázattal jár, és ha valaki állandóan kockáztat, az néha elesik.
– Miben kockáztat?
– Ha játék közben rám tör egy ötlet, azt kipróbálom, akkor is, ha másokkal együtt játszunk. Az ilyesmiből támadhat baj, de kisülhet valami nagyszerű is.
– Ezt karmesterként is meg lehet csinálni?
– Igen. Nagyon tudatosan próbálunk a Concerto Budapesttel, de az az igazság, hogy a művek jó részét karmester nélkül is el tudnák játszani. Az én munkám többről szól. Arról, hogy hogyan beszéljünk ezen a nyelven, hogyan kommunikáljunk egymással miközben átváltozunk hangokká, hogyan tud ez a nyelv együtt érthetően szólni, hogyan keressük együtt ezeknek a hangoknak az igazát. A koncerten persze már csak az interpretációval foglalkozunk, de a termékeny próbaidőszakokból fakadó attitűd az előadásokon is átsüt.
A Concerto csodálatos muzsikusokból áll, akik nem azt tartják fő feladatuknak, hogy teljesítsenek, amikor a karmester int, hanem hogy alkossanak.
– Már többször beszélgettünk, és mindannyiszor kiderült, hogy egyen-egyenként büszke a zenekarára.
– Igen, de csak ritkán mondom nekik. Sok éve vagyunk együtt, mindig megújul a kapcsolatunk, vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Az alkotó légkör állandó. Nem azért dolgozunk, mert ez a munkánk, hanem mert ezt szeretjük.
