Csíkszereda Székelyföld egyik leghidegebb pontja. Itt a hőmérő higanyszála általában a legalacsonyabb fokokat mutatja, viszont ez az a hely, ahol a jazz műfaja a legmelegebben befészkelte magát az emberek szívébe. Nem véletlen hát, hogy Csíkszereda lett a jazz fővárosa Erdélyben. Állítja ezt Szilágyi Nóra is, a Csíki Jazz Fesztivál szervezője, aki 2019 áprilisában vette át az év jazzmenedzsere díjat Alexandru Sipatól a Muzza Alapítvány gáláján Bukarestben. A Csíki Jazz Fesztivált idén tizenharmadik alkalommal szervezik meg július 28-30 között a csíkszeredai Mikó-várban. A fesztivál igazgatójával, Szilágyi Nórával újdonságokról, élményekről, szervezésről és magáról az eseményről beszélgettünk.
– Elsősorban énekesnő, jazzénekes vagy, és ezt minden zenédbe belevegyíted. Hol tanultál énekelni?
– Szatmárnémetiben a zeneiskolában, ahol Stefan Gregorovici tanította a hangképzés rejtelmeit. Operát nem akartam énekelni, de operettet, jazzt igen. Megtanultam úgy venni a levegőt és úgy képezni a hangot, hogy ne rekedjek be éneklés után. Nagyon jó tanár volt, örökké hálával emlékszem rá.
– Szatmár és Udvarhely után mégis Csíkszeredában kötöttél ki. Hogyan kerültél a városba?
– Udvarhelyen fejeztem be az egyetemet, közben pedig már szerveztem előadásokat a Csíki Játékszínnek, de ez több lett, mint közönségszervezés. Impresszáriónak, szervezőnek tartom magam hétköznapokban. Nagyon szeretem a marketinget és a köré kapcsolódó kommunikációs feladatokat. A színháznál is vannak ilyen tevékenységek, én kommunikálok a közönséggel és mozgatok néhány ezer embert a kultúra irányába. Az idei a huszonegyedik évadom, azt hittem, húsz lesz, de már benne vagyunk a huszonegyedikben. A Jazzfesztivállal is így vagyok, azt hittem, maximum tíz év lesz, de most léptünk be a tizenharmadikba. Szeretem a kerek számokat, így most tovább kell csinálnom (nevet).
– Milyen körülmények között született meg a Csíki Jazz Fesztivál ötlete? Miért éppen jazz?
– Kezdem a második felével: azért jazz, mert ennek a műfajnak még nem volt hagyománya Csíkban, tehát ez volt a legnagyobb kihívás. Virágoztak a néphagyományok, a sportok, tíz éves volt a színház, azzal is jól haladtunk, de nem volt sok fesztivál, és egyáltalán nem volt jazz.
A kérdés első felére pedig az a válaszom, hogy a fesztivál elindítása előtt pár évvel kezdtem el jazzt énekelni, és jártam jazzfesztiválokra fellépni. Megtetszett egy kis, kedves jazzfesztivál Magyarországon. Arra gondoltam, hogy egy ilyet én is meg tudnék szervezni, ha páran mellém állnak. Elmondtam az ötletemet Daradicséknak (Daradics Karina és Róbert-szerk.), akikkel épp a legtöbb koncertet szerveztük a városban, és ők is elég vakmerőek voltak, hogy belevágjunk a lehetetlennek tűnő küldetésbe.
– Kik vannak célkeresztben, milyenek azok a zenekarok, akiket évről-évre szem előtt tartasz?
– Mindig van két-három név felírva a következő évre az élvonalból. Már jó ideje ott tartunk, hogy ezek a nevek a legnagyobb világsztárok közül kerülnek ki. A fesztivál előtt legalább fél évvel megvan a teljes lista, ahol szerepelnek a legnagyobb magyarországi zenekarok közül néhányan, valamint mindig vannak romániai fellépők is. Közülük kötelezően egy romániai román, és ha lehet új, aki még nem volt nálunk. Emellett minden évben van egy nagyon fiatal, tehetséges zenekar, akiket a fesztivál indít el a zenei pályán. Ez régóta része a koncepciónak. A program összeállításánál fontos számomra az is, hogy mindig különböző stílusok kövessék egymást.
– Hogyan néz ki a fesztivál fejlődésének dinamikája?
– Évről-évre újat akartam mutatni, a fő cél az volt, hogy bebizonyítsam, nem kell félni a jazz műfajától, mert nemcsak vájtfülűeknek szól ez a stílus, hanem bárkinek. Szeretném rávezetni az embereket arra, hogy sokkal többször hallgatnak jazzt, mint azt sejtenék, mivel benne van a rajzfilmekben, a filmekben és olyan műfajokban is megjelennek a motívumai, amit nem nevezünk jazznek.
Elkezdtem ilyen műfajt játszó zenekarokat hívni, és direkt nem hívtam free jazzt, vagy hasonló nehezen emészthető zenét játszó előadókat. Tavaly itt volt Tigran Hamasyan, Camille Bertaul és New Yorkból Nat Osborn Band, illetve a berlini Gray Paris. 2012-ban fellépett nálunk Nik Bartsch és Club Des Belugas is, 2015-ben pedig Lars Danielsson, rám ő volt a legnagyobb hatással a tizenkét év alatt. Nekik szalmakalapot készítettünk és azt vittük fel a színpadra virág helyett, amit ők fel is vettek, a visszataps után abban léptek fel.
– Nagyon letisztult az esemény grafikája és a helyszínen sem ér meglepetés: egy-két sátor a fesztivál arculatával ellátva, egy büfésátor és egy street-food kocsi.
– Minden évben megkeresnek a kürtőskalácsosok, a streetfoodok, miccsesek, kézműves vásárosok, de nem engedem be őket. Nem akarom, hogy a mi fesztiválunk egy városnapra vagy sörfesztiválra hasonlítson, és az ételszag lengje körbe a teret. A műanyag pohár is ki van tiltva a fesztiválról. Azt vallom, hogy az igényes zenéhez igényes ételek és italok illenek. Így a rendezvényen kézműves pálinkák és borok vannak jelen, amelyeket szép, talpas üvegpoharakból fogyasztanak, ahogy illik. Tudnék, de nem akarok tömegfesztivált rendezni, mert akkor kimaradnának ezek a finomságok, amikre így oda tudunk figyelni.
– Milyen lesz az idei fesztivál? Mik a tervek?
– Lehet, hogy megnyitjuk a Mikó-vár háta mögött lévő nagyszínpadot, de csak egy estére.
– Miért választottad a Mikó-várat helyszínnek?
– Sok alternatív helyszín ötlete felmerült, de első perctől láttam magam előtt, hogy ez lenne a legjobb helyszíne ennek az eseménynek. Az első plakáttervhez annyi instrukciót adtam a grafikai tervezőmnek, Sándor Levente grafikusművésznek, hogy legyen benne a vár, legyen egy zenész és valami fenyőfák. Azt a kis embert a szaxofonnal azóta is megtartottuk.
Jelenleg Fazakas Barna reklámgrafikus és festőművész a fesztivál arculatának felelőse. Barna saját festményeinek részleteit használta fel az arculat kiépítésében, a portrék öltözékében, frizurájának textúrájában is fellelhetőek műveinek elemei. Idén lehet, hogy szervezünk egy olyan versenyt, ahol ezeket kell megszámolni.
A fellépőket illetően annyit elárulhatok, hogy nem okozunk csalódást. Biztosan lesz egy északi sztárvendégünk, hiszen a skandináv jazz mindig is nagyon erős volt, úgyhogy úgy érzem, idén nem maradhatnak ki a listából. Lesz itt amerikai világsztár is, akinek a nevét még szintén nem szabad bejelentenem, de annyit elárulok, hogy igazi híresség. Akiket viszont bejelentenék, azok a kivételek, akik erősítik a szabályt. Nálunk ugyanis az a régi rend, hogy nem hívunk vissza senkit, kivéve két magyarországi zenekart, akik felváltva szoktak visszajönni. Most viszont azonos évben lesznek itt, mert fontos újdonságokat hoznak: a Kéknyúl zenekar Endrew Heflerrel bemutatja az új lemezét, a Random Trip pedig elhozza nekünk a várva várt Dés Lászlót, a Kossuth és Liszt Ferenc-díjas, Príma primissima díjas magyar előadóművészt, dzsesszzenészt, zeneszerző és érdemes művészt.
– Nagyon ritka errefelé, hogy nőként fesztivált szervezel. Hogyan látod magad ebben a szegmensben?
– Úgy látom, hogy a nők több szempontból bátrabbak és erősebbek, szerintem ez nagy szerencse. Vakmerően és színesen láttam mindent, és van bennem egy adag gyerekesség is. Ez azt jelenti, hogy úgy tudtam komolyan venni a fesztiválszervezést, hogy nem tudatosult bennem a súlya. Ha tudatosult volna, megijedtem volna. Kicsit naivan közelítem meg a világot, ez női vonás, és a női intuíciók is gyakran jelen vannak a fesztivál szervezésében. Ezáltal néha szinte csodának számító dolgok történnek meg.
Tavaly fogalmazta meg a német Grey Paris görög zongoristája (itt már alapból négy kultúra találkozik), hogy ez egy tipikusan női fesztivál, amit – talán a részletekre való összpontosítás miatt – már az elejétől éreztek. Akkor tudatosult benne igazán, amikor megérkezésükkor öt nő fogadta őket: a főszervező, az asszisztense, a stage menedzser, az önkéntes koordinátor és a szállásért és kényelemért felelős személy.
– Mi volt a legérdekesebb helyzet a fesztivál első megszervezése óta?
– Akkor történt, amikor itt volt a világhírű Richard Bona. Láttam egy korábbi koncertjét Snétberger Ferenc gitárossal, ahol eljátszották a Kis kece lányom című dalt, egy interjúból pedig tudtam, hogy a művésznek ezzel a dallal összefügg a magyar gulyás. A fellépésük napján ezért gulyáslevest evett minden zenekar a szálloda vendéglőjében, kivéve őt magát, aki nem akart ebédelni. A koncert végén a visszatapsnál kitaláltam, hogy az önkéntesekkel kezdjük el a Kis kece lányomat énekelni, amit az egész közönség velünk énekelt. Erre visszagondolva most is könnybelábad a szemem.
Természetesen ennek olyan erős hatása volt, hogy Richard Bona visszajött és eljátszotta a dalt, majd a végén megjegyezte, hogy most úgy kívánja a magyar gulyást. Ekkor a kolléganőm Fekete Bernadett odaszaladt a színpadhoz és közölte, hogy várja a gulyása a szállodában, én pedig odaszóltam telefonom, hogy melegíthetik. Ez egy nagyon jó, családias, boldog pillanat volt.
Snétberger Ferencnek pedig egyszer zsíros kenyeret is készítettem az örömzenélés alatt, mert a koncert után már zárt a szálloda konyhája – és hát ilyen egy szervező, megoldja. Még ha jól emlékszem hagymát is tettem a házi finomságra.
Pár éve Linda (Antal Rozalinda), az asszisztensek gyöngye segít nekem a legtöbbet a szervezésben. Ebben az az érdekes, hogy ő nem is igazán jazz rajongó, viszont ugyanaz hajtja, mint engem: ez a város megérdemel egy ekkora fesztivált. Főképpen azért is, mert pár éve a városvezetés is nagyon mellénk állt, aláhúzva azt, hogy nemcsak a város, hanem a térség legrangosabb rendezvénye lett a jazzfeszt. Ez nagyon jól esik, mint ahogy az is, hogy egyre nagyobb cégek és intézmények állnak mellém és keresnek meg ebben a hihetetlen szervezésben.
Természetesen annak is örülünk, amikor kisebb, itthoni cégek hívnak fel telefonon, hogy miben segíthetnek. Ez is azt mutatja, hogy mindenkinek fontos az esemény itt Csíkszeredában. Magyarországon és Romániában is versengés zajlik, hogy ki lépjen fel az eseményen, egy ideje pedig a világ legnagyobb menedzserei keresnek meg minket az ajánlataikkal – most az interjú ideje alatt is befutott néhány ajánlat mailen.
